Kiadó:
Replica Records

Honlapok:
www.outworldband.com
myspace.com/outworld

Ez a retrospektív - úgy is mondhatnánk: "post mortem" - értékelő szerkezetében kicsit olyan lesz, mint a Columbo felügyelőről szóló sorozat. Már az elején megismerjük a szomorú végkifejletet, minden más csak a releváns részletek boncolgatása. Szóval már az elején leszögezem, hogy ez a történet egy többre érdemes zenei próbálkozás kimúlásával végződik; méghozzá azzal, hogy a mostanában gyengélkedő amerikai progresszív műfaj egyik legígéretesebb bandája az érdektelenség miatt 2009 márciusában föloszlott. Ez szolgáltatja írásom apropóját.

Bevallom, ehhez a témához azért nyúltam hozzá, mert kiváló alkalomnak ígérkezik arra, hogy eltűnődjem azon, mi is történt a nagy elánnal induló amerikai progresszív metállal. Magáról az Outworld lemezről egyébként is jelent meg egy nagyon korrekt kritika Garael kolléga tollából (elolvasható itt). Nos, a 90-es évek Amerikája egy metál-zenei forradalom színtere volt: Dream Theater, SymphonyX, Psychotic Waltz, Shadow Gallery, soroljam még? A nagy úttörők közül szerencsére a két legjelentősebb: a DT és a SX máig aktív zenekarok, melyek megbízhatóan, fix időközönként szállítják színvonalasabbnál színvonalasabb albumaikat. Voltak kísérletek egy második vonal kialakítására: hirtelen a Dali's Dilemma és a Without Warning jut eszembe, de azóta szinte teljesen elapadt az utánpótlás. A kezdeményezés, az invenció (egyszóval a progresszió) átköltözött az európai kontinensre, ahol leginkább skandináv (finnek inkluzíve) és olasz zenekarok tartják magasra a fáklyát, hogy igazodási pontként szolgáljanak a zenészek és zenehallgatók fölnövekvő generációinak (lásd: Ark, Beyond Twilight, Circus Maximus, DGM, stb.).

Az USA progresszív metál harmadik vonala - ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről - színvonaltalan, érdektelen, fényévekre van lemaradva az európai csaptokhoz képest (pl. Zero Hour, Avian). Úgy látszik, az Egyesült Államokban most inkább a Thrash műfaj látszik föltámadni haló porából (Metallica, Testament), illetve a progresszivitás iránti igény inkább olyan zenekarokban testesül meg, amelyeket a "szakma" többnyire a groove metal és hardcore alapon építkező "New Wave of American Heavy Metal" mozgalomhoz sorol. ilyen pl. a System Of A Down, Slipknot, Mastodon, Killswitch Engage, Avenged Sevenfold, stb. Nem tudom, hogy az idő kit igazol majd, a bizonyos értelemben "konzervativizálódott", európai ízlésvilághoz igazított (pl. európai fémes hagyományokkal és neo-klasszikus elemekkel gyakran dúsított) progresszív csapatokat, vagy a bizonyos szempontból kétségkívül előremutatóbb, kísérletezőbb jelenségként értékelhető NWAHM-t. Lévén, hogy ízig-vérig európai vagyok és progresszív metál rajongó létemre is szelektíve konzervatív, nálam a preferenciák egyértelműek.

Ezek után belátható, hogy az amerikai származású, de inkább európai ízlésvilágnak megfelelő Outworld az USÁ-ban tulajdonképpen széllel szemben akart pisilni. Pedig a manapság népesnek számító, de a média által továbbra is konokul bojkottált műfajon belül valami egészen sajátos egyveleget akart meghonosítani. Progresszivitása abban jelentkezett, hogy ötvözni próbálta a Pantera keménységét és a Nevermore borúját a Judas Priest jellegzetes, fémes stílusával és az Amerikában mára már rendkívül népszerűtlen neo-klasszikus gitárjátékkal. Ehhez a robbanásveszélyes vegyülethez aligha lehetett volna ideálisabb embereket találni, mint Rusty Cooley gitármágust és a Beyond Twilight-ban is kiválóan bizonyító (Section X, 2005) Kelly "Sundown" Carpenter-t, aki a Halford-iskola egyik legtehetségesebb torka. Őt ugyan az első és egyetlen lemez megjelenése után Carlos Zema váltotta, de a fiatal brazil tehetség igazolása nem jelentett változást, hiszen ő a fönt említett vokál-iskola másik legtehetségesebb képviselője. Sajnos vele már nem jelenhetett meg lemez, pedig a munkálatok folyamatban voltak.

Nem állítom, hogy az Outworld a szívem csücske, egy idő után idegesítenek a Halford-féle, sikolyba hajló rekesztések (ezzel nem áll szándékomban a Judas Priest rajongók lelki világába gyalogolni). Carpenter-t kétségkívül jobban kedvelem a Beyond Twilight-ban mutatott teljesítménye alapján, de az Outworld mégiscsak többet érdemelt volna. Talán ez az írásom jobban hasonlít egy halotti búcsúztatóhoz, mint egy zenei kritikához, de ez is volt vele a szándékom. Méltatni kívántam egy méltatlanul veszni hagyott bandát. Az Outworld nyugodjék békében, mi pedig emlékezzünk a "Warcry" videójával, amit már Carlos Zemával rögzítettek a hálátlan utókornak.

Técsű klipp itt

Tartuffe