A hazai és nemzetközi produkciók között egyazon stíluson belül legtöbbször a Makó-Jeruzsálem távolságot emlegetjük, ezért külön öröm, hogy most - a földrajztanárok ellenérzését is felvállalva - kimondhatom: közel van, mint Karcag Göteborghoz!

Merthogy Karcag ezúttal olyan közel került Göteborghoz, hogy az Ericsson székházról szinte rálátni a Tisza-tóra. Szerencsére nem a földkéreg tektonikus lemezei mozdultak el és csúsztak rá egymásra (egy ekkora földmozgás még talán a kritikaírástól is elvenné a kedvem:-))), csupán a göteborgi death stílus egymástól eddig távolinak tűnt lemezei. Egészen pontosan a karcagi Vale Of Tears produkciója mozdult egy nagyot és csúszott most egészen közel a stílus legnagyobbjai (At The Gates, In Flames) mellé. És ez bizony teljesítmény. Még Budapestről is az lenne, Karcagról meg egyenesen földrengésszerű történés.

Nemzetközi színvonalú booklet (Havancsák, lásd itt), nemzetközi színvonalú megszólalás (Szolnok, Denevér-Cserfalvi Töfi) és nemzetközi színvonalú dalok, nemzetközi színvonalú előadással. Személy szerint ugyan szeretem, ha ebben a szikár, szigorú világban van egy kis dallamos ének is, ám azt kell mondjam, most nem hiányolom, hiszen a hörgés ellenére az angol szöveget is lehet érteni, másrészről olyan egyértelműek és relatíve dallamosak a témák egytől-egyig, hogy a lemez újrahallgatásakor már ismerősként köszönnek vissza.

Nincs mit reszelgetni, akinek bejönnek a göteborgi klasszikusok, legyen olyan patrióta, hogy esélyt ad a karcagi srácoknak. Onnantól meg már nincs miről vitatkozni, egyet fogunk érteni. Odabasz.

Túrisas