Nem érdemlem meg Őket, ez tiszta sor. Kisírom a szerkesztőségből a lemezt, mert azért csak keresztüldöfi az oldalam, mire ez a nagy felhajtás körülöttük, de közben már látatlanban ott dolgozik bennem a kritikusi tárgyilagosságot felzabáló Belzebub, az ostoba előítéleteivel. Megjön a korong, ráadásul végre nem is a promóciós, beledumálós, papírtasakos idétlenség, hanem a zsír új CD komplett, én meg hallgatom, és persze rögtön az az első gondolatom, hogy kedves kollegák, ez azért nem az új Skid Row. Annak tudniilik alligátorharapása volt. Jó, a srácokhoz sem dugnám be a kezem, rendben, ők sem veszélytelenek, de ... igazából nincs de! Apage Satanas!

Egyszer ezt már megszívtam, amikor az Avenged Sevenfold-ra csak többéves késéssel mozdultam rá szégyenkezve, merthogy amit körbeajnároznak, főleg Amerikában, az hogy lenne már jó! Főleg Antifitness-rohadás kinézettel... Szóval, tényleg távozz tőlem Sátán! Mégegyszer nem akarok Canossát járni, hogy a több évtizedes zenehallgatási tapasztalat, meg nagyarc csúnyán megégett az objektivitás átmeneti zavara miatt.

De valamitől ez még akkor sem tud úgy működni, ahogy kellene, és ahogy szeretném. Pedig a Las Vegas-i srácok nem tehetségtelenek. Kisujjból ráztak ki 11 veretes, dallamos, hard rock / glam-himnuszt a debütáló lemezre, amit végtelen lazasággal, de zeneileg (hangszer / ének / vokálok) szinte tökéletesen vezetnek elő. Fazonilag is rendben vannak, és a modernebb karcosságnak sincsenek híján, bár én azt mondom, ebből azért adagolhattak volna még, a mihamarabbi meggyőzésem és felzárkóztatásom érdekében.

A következő lemez után a bandának vélhetően már komoly nemzetközi hírneve lesz, addig is hallgassátok és szeressétek őket, én meg majd a szokásos késéssel, sunnyogva loholok utánatok.

Túrisas