Naprakészek vagyunk, ugye? Azok vagyunk egyébként, még ezzel az ajánlóval is. Egyrészről a méhmagzatnak minden Scorpions dal új, de arra is kíváncsi lennék, hogy a hannoveri skorpiókat ismerők közül (és nem feltétlen a vindofcséndzsre gondolok) hányan hallották ezt a lemezt. Kevesen, tuti.

Az aktualitás másik érve a csodálatos pályafutás lezárása, illetve a dinoysosrising kötelező főhajtása, melyre rendhagyóan ezúttal nem az új lemez, hanem az első anyag méltatásával kerül sor. No, nem azért, mert az új anyagot nagyon elbaltázták volna, és kényszermegoldásban kellett gondolkodni. Sőt, ha jobban belegondolunk az emberöltőnyi pályafutás alatt csupán egyetlen szeplő esett rajtuk. Az "Eye To Eye" címmel, 1999-ben megjelent valami, zeneként nem működik, hallgatásra alkalmatlan, viszont tálibokat (is) lehetne vele tizedelni, ha az amerikai hadseregben idegölésre rendszeresített Metallica zenéjére kialakul majd bennük a védettség. A világ nagyobbik részén ők inkább függőséget okoznak, tehát előbb-utóbb Kabulban is lesz 'talicska koncert úgyis, az elektronikával kacérkodó félrock-rettenetet viszont soha nem lesz képes feldolgozni az egészséges emberi szervezet, ha tálib, ha nem.

Többet viszont nem hibáztak, és ha megígérik, hogy az utolsó turné reménybeli hazai állomásán nem jut eszükbe mégegyszer akkora marhaság, hogy a szemfényvesztő magyar beat-legenda gyöngyhajú zenebohócaival porig alázzák magukat, akkor nem kérdés, hogy a blogcsapat (2 fő) is ott fog tobzódni, majd könnyekig hatódni a búcsú perceiben.

Könnyek. Erről még szólni kell, mert a zenekart a felületesek csupán a szívfacsaró balladákkal azonosítják. Tényleg írtak ebből néhány tízezret, de köztük kevés az olyan, amit egy hard rock bandának ne lehetne felvállalni. Igen, igen, a pacifista füttyöst is...

Tudom, hogy ez az album a katalógusban a második, de ekkorra állt össze a Schenker/Meine/Roth/Buchholz alap- és álomcsapat. A nyomasztó brit zenei hegemónia páncélzatán bizony jókora lyukat ütött a fültépő német akcentussal és orrhangon éneklő frontemberrel kiálló zenekar. Hogy ez a kisérlet nem volt eleve halálra ítélve, az nem csak a teljes életmű fényében, de már a '74-es album ismeretében sem lehet meglepő. A lemezborítón ugyan még el lehetne vicelődni, vagyis nem ... ezen még szűk 40 év elteltével is csak zokogni lehet, az érintetteknek meg bocsánatot kell valamikor kérni, mert ennek a borítógrafikának mind ötlete, mind kivitelezése az elévülhetetlen bűnök közé tartozik - ám zeneileg kikezdhetetlen.

Schenker és Meine dalszerzésben a világ legjobbjai közé tartozott és tartozik a mai napig, akik a Hendrix-fanatikus Uli Roth gitárossal kiegészülve varázslatos hangulatú dalokkal pakolták tele a lemezt. A "Speedy's Coming" elementáris hard rock-ja, vagy a "Fly People Fly" lírája (azok a Roth szólók!!!) negyven éve megunhatatlan, és ez most már így is marad. De az egész album kincs, az adott zenei korszak egyik legértékesebb megjelenése. Hibátlan lemez, hibátlan életmű.

Kedves Skorpiók! Hálásan köszönjük!

Túrisas