Személy szerint a NWOBHM bandáinak köszönhetően lettem a heavy metal muzsika szerelmese (nem most volt...), így a stílus kitüntető helyet foglal el a szívemben. Ugyanakkor nem értem én ezt az új trendet, ahogy jönnek csőstül a zenekarok, akik izomból forgatják vissza az idő kerekét, úgy, hogy mindeközben azon zenekarok, akiket legnagyobb pédaképeiknek tekintenek, köszönik szépen, de még léteznek. Ráadásul nem is a süllyesztőben, vagy jobb esetben rockmúzeumban, hanem a világ legnagyobb színpadain. Tagjaikat tekintve ugyan mind a hatvanhoz közel, vagy azon is túl, de bőven annyi energiával, hogy mellettük láthatatlanok maradnak a hőskorukat megidézni kívánó ifjú titánok.

Ha a heavy metal mára teljesen vállalhatatlan zsákutcába jutott volna, akkor megértenék egy alulról szerveződő, a fejlődésnek mondott tévelygés vadhajtásait negáló őszinte zenei forradalmat, de erről jelenleg - hál' Istennek! - szó nincs. A CD gyüjteményekben ráadásul kötelező példányos a British Steel vagy a Killers, akiktől elfogadom, hogy már nem robbantja le a hangzás a hifit. Az Enforcer "retro", puffogó megszólalása meg szimplán felbosszant. Kizárt tehát, hogy az Enforcer legyen a megfejtés egy nosztalgikus pillanatban. Ráadásul ez rohadtul nem őszinte, a mindennapokat átitató retro-kultusz egyik szimplán üzleti kreálmánya, amit tetéz, hogy nem is jók a svédek, de tényleg.

A retro metal csapatok nagy része egyszerűen állottszagot áraszt, ami sajnos még csak nem is természetes, hanem kiszámítottan, mesterkélten, illat-, de inkább szagaromával átitatva lesz ilyen penetráns. Fül-orr befog, elkerül.

Túrisas