Engem sokáig az tartott vissza az ismerkedéstől, hogy a  Fozzy húzóemeberinek egyike  pankrátor (Chris Jericho - ének), a másik pedig a rap metal Stuck Mojo gitárosa (Rich Ward). Külön-külön is elégséges ok lett volna a távolságtartásra, de így együtt elképzelni sem tudtam, hogy nem valami sokadrangú, a zenét minden más trendi szarságnak alárendelő alakulatról van szó. Pedig nem. 

Két feldolgozásokat tartalmazó korong után itt a második önálló dalokkal felszerelt Fozzy lemez, és ami a legfontosabb: itt nincs már mutatóban sem rap, csak tonnás gitárriffek, fasza dallamok, jó szólók. Mi kell még? Ha engem kérdeztek, semmi. Ha a teljes, sőt részleges emberi boldogsághoz nem is elég ez így, egy széles vigyort kiváltani, meg egy még szélesebb terpeszre a szoba közepén tökéletesen alkalmas. Aztán már nincs is más teendő, csak az elejétől végéig meghallgatni, léggitáron hangról-hangra lekísérni, közben pedig lóbálni a mutatóban megmaradt rőzsét, és siránkozni azon, hogy abból bizony már közel nincs annyi a fejtetőn, mint amennyi dög, feeling és energia a Fozzy-ban. Ez ugyanakkor talán még szerencsés is lehet, hiszen egy ekkora hajtömeg már a legalapvetőbb higiénés tevékenységeimet is ellehetetlenítené (igen, pl. seggtörlés).

Az alaptételem, miszerint egy pojáca pankrátornak nem lehet olyan jó hangja, hogy az felkeltse az érdeklődésem, részben cáfolni vagyok kénytelen. Chrisnek nincs jó hangja, de ami van (F. Ozzy), azzal jól bánik, főleg, ha kiereszti és nem akar "szépen" énekelni. Mert ahhoz nincs sok köze, viszont egészen idegesítő.

A nyerő ember Rich Ward, aki többre termett, minthogy rap metal bandákban tékozolja el tehetségét. Sűrű gitársoundja és játéka egyesíti magában a thrasht, a hardcore-t a klasszikus rock/metal és southern blues ízeket. Nagyon rendben van a csávó. Az első Hellfuelled lemeznél éreztem azt, hogy így nyomják kifelé a dalok magukból az energiát. A párhuzam sem véletlen, bár a Fozzy kevésbé egydimenziós muzsika. Ajánlom őket becses figyelmetekbe.

Túrisas