Szegény Acélszárnyat az ág is húzza. Nem elég, hogy egyébként is pikkelek a retro-metal üdvöskéire, mert szerintem ez igazi zenei tartalom híján lévő, múló trend, de azzal, hogy a cikkleadási határidő miatt  Dio halálának másnapján kell értekeznem róluk, hendikepjük szavakkal leírhatatlan.

Illetve annyiban talán előny, hogy Ronnie elévülhetetlen érdemeire tekintettel, én ma senkit nem bántok. Még a nevükkel ellentétben korántsem acélos Steelwing zenekart sem. Ma engedjük meg, hogy tényleg őszinték és nem trendlovagok, és örüljünk annak, hogy legalább ők sem a teljesen dekadens és mihaszna hip-hop kultúra felé fordultak sihederként, hanem hangszert vettek a kezükbe és rommá hallgatták, többek között talán éppen a Holy Diver lemezt. Úgy legyen, Ámen.

Ha pedig szó érné a ház elejét, hogy ez mégis egy országos terjesztésű rockzenei szaklapba fog bekerülni, tehát tessék megemberelnie magát a kritikus úrnak, mert ez így a Steelwing rajongók körében joggal fogja kicsapni a biztosítékot, akkor kisziszegem összeszorított fogaim közül, hogy akinek a metal retro életérzés a szíve csücske (lelke rajta), az a Steelwing zenekarban az egyik legügyesebb képviselőjüket tisztelheti. Újszülötteknek ez a vicc is új, ráadásul a "poén" is csattanós, de még mindig nem látom be, hogy miért nem a klasszikusokat kell elővenni, ha elkap a nosztalgia. A mai napon meg különösen nem értem.

Túrisas