Kiadó:
Frontiers

Remélem, e honlap (tudatos vagy véletlenszerű) olvasóinak sem Ronnie James Dio-t, sem Jorn Lande-t nem kell bemutatni. Ha igen, mind pedagógiailag, mind pedig mint botcsinálta, önjelölt zsurnaliszták megbuktunk. Egyébként meg a halál angyala (minden heavy metal klisével ellentétben) tuti nem csípi a kemény muzsikát, különben nem ragadta volna el idejekorán, ilyen rémesen részvétlenül tőlünk Dio személyében a világ egyik legnagyobb rock-torkát. Jorn sohasem rejtette véka alá, hogy mekkora hatással volt rá ez a kicsi ember, akit a Jóisten olyan nagy hanggal ajándékozott meg. A norvég énekes, aki közben maga is kisebbfajta legendává nőtte ki magát, tisztelgett már korábban Dio rock-történeti léptékű munkássága előtt. Vannak talán, akik emlékeznek a Mundanus Imperium "The Spectral Spheres Coronation" cimű lemezén (Nuclear Blast, 1998) szereplő "Stargazer" földolgozásra (hm, libabőr!). De van két Dio nóta a 2007-es "Unlocking The Past" című földolgozás-lemezen is: a "Kill The King" (Rainbow, 1978) és a "Lonely Is the Word" (Black Sabbath, 1980).

Jorn rajongó Dio-tiszteletéhez tehát semmi kétség sem férhet; nem is föltételezem, hogy pusztán nyereségvágyból született volna a tribute album. Állítólag a tiszteletnyilvánítás e formáját már régen tervezte Jorn, és Dio súlyos betegségének híre csak fölgyorsította az eseményeket. Az énekes legenda halála és a lemez megjelenése között egyébként is lehetetlenül rövid idő telt el. Ilyen gyorsan még a nyulak termékenységét is megszégyenítő Jorn se tudta volna fölrántani a dalokat, főleg úgy, hogy közben két Avantasia lemezen és a Masterplan új albumán kellett dolgoznia. Akárhogy is, az időzítés tökéletes, a tisztelgés pedig hiteles.

Meg kell mondjam, hogy Jorn földolgozásai már az "Unlocking The Past"-on sem hoztak lázba, mert számomra a tribute munkák lényege, hogy valaki saját stílusában tényleg átdolgozza, komolyan újragondolja a slágereket, nem pedig, hogy hangról hangra visszakapjam ugyanazt. Ilyen értelemben az egyszerűen "Dio" címmel megjelent lemez sem elsősorban tribute-ként, hanem kegyeleti gesztusként, tisztelgésként értékelhető, hiszen a Dio klasszikusok egy az egyben, érdemi változtatás, izgalmas adalékok nélkül vannak előadva.

Hasonló esetben csak a hangzás jelentős javulása vagy a hangszerkezelésben azóta bekövetkezett technikai fejlődés hozzáértő alkalmazása adhat némi pluszt. Nos, a helyzet az, hogy a korai klasszikusok még kimondottan dögösen szóltak, Dio mellett pedig olyan kiváló gitárosok villogtak, mint Vivian Campbell és Doug Aldritch (pl. a "Push" a 2002-es "Killing The Dragon" albumról). A '80-as évekre jellemző gyenge hangzás legföljebb a "Dream Evil" (1987) lemezről vett dalok esetében vet föl valódi problémát. Itt a legindokoltabb a földolgozás, s ez bizony vonatkozik Craig "wannabe Blackmore" Goldy gitárjátékára is. Sajnos Jorn bárdistája, Tore Moren ezeket a kicsit összeszedetlen szólókat is hangról hangra játssza el, bár nyilván pontosabban és kevesebb kapirgálás kíséretében.

Tekintve, hogy korábbi lemezeken már szerepeltek, a "Lonely Is the Word" és a "Kill The King" földolgozást indokolatlannak tartom. Helyette fölkerülhettek volna, mondjuk olyan klasszikusok, mint a "Gates Of Babylon", a "Heaven And Hell", a "Holy Diver", vagy éppen a "The Last In Line". Szerencsére Jorn azért meglepett minket egy saját nótával (Song For Ronnie James), amit szerintem piszkosul eltalált, és nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a dal hosszúságára panaszkodnak. Dio emlékéhez méltó belassult, epikus hangvételű nóta ez; egy több mint fél évszázados muzsikus karriert nehéz is lenne egy 3 perces szösszenetben megörökíteni.

Jó lenne, ha én is tudnék írni egy ilyen számot; de sajnos a szükséges tehetség hiányában csupán annyit mondhatok: "Ronnie, az örök világosság fényeskedjék neked!

Tartuffe