A hitre vonatkozó zsinati határozatok záradékának teljes formája a következőképpen hangzik: "Si quis dixerit..., - anathema sit" (Ha valaki azt mondaná, hogy..., átkozott legyen). Az így elítélt tétel ellenkezője pedig hittétel. Ezt mindenképpen be kellett hivatkozni, ugyanis a dionysosrising blog teljes tekintélyével "ex cathedra" a következőt jelenti ki:

Ha valaki azt mondaná, hogy Both Miklós nem páratlan tehetség, sőt gitárjátéka, szerzeményei és énekhangja is átlagos, a Napra zenekar pedig nem lenyűgözően zenei, - átkozott legyen!

A fenti dogma megalapozásához rengeteg bizonyíték áll rendelkezésünkre, és kivételesen ennek belátásához nem is szükséges hit. Az auris fexter, az auris media, illetve az auris interna megfelelő működése esetén senkit nem fenyeget a blog szerkesztőinek (csak két fő, de érted megyünk, ha kell!!) inkvizíciós szigora.

Azt mondjuk tehát, hogy amennyiben a fül (auris) egészséges, és időközben nem lett átengedve rajta rengeteg, tévesen zenének nevezett, káros hanghullám, amelyek beszennyezhették és értékre már kevésbé fogékonnyá rongálták, akkor zenei körökben nem várható hitvita és szárba szökkenő eretnekség ebben a kérdésben. Gyöngyeinket meg ugyebár nem szórjuk a Balaton Sound félemberei közé... Mindezt azért volt szükséges kijelenteni, mert a Napra új lemeze helyenként komoly próbatétel, amelyek elbizonytalaníthatják még a zenekar tisztelőit is.

Itt van pl. a "Tulipános" című akármicsoda, amelynek közös nevezője blogprofilunkkal nem létezik, és amely remélhetőleg nem a zenekari jövőképet vetíti előre. Mintha Both Miki megkóstolta volna az erősen pszichoaktív csattanómaszlagot... Mindenesetre kell a dogma állandó ismételgetése ahhoz, hogy hallgatásakor ne támadjon kétség az első lemezt még ujjongva üdvözlő kritikus szívében.

Tény, hogy ezúttal kevesebb a simulékony melódia, több viszont a Both Miki Bartók mániájából szükségszerűen következő disszonancia. De ha helyén van a szívünk, semmi baj, talán több odafigyeléssel, meghallgatással, de ugyanoda jutunk értékítéletben, ahol az első lemez értékelésekor tartottunk (itt). Egyszerre csak elkezdenek működni és dolgozni bennünk a magyar népzenei kincsen nyugvó dalok (na jó, azért nem mindegyik, továbbra sem), és nem győzzük ingatni a fejünket, hogy micsoda zenei mélységek vannak ennek a Miki gyereknek a lelkében, és mindezt miként képes ilyen technikai tökéletességgel és érzelmi töltéssel megszólaltatni énekével és gitárjátékával. Az "Erdő, erdő" gitárbevezetőjénél, de az egész dalnál sem nagyon hallottam még fájdalmasabb előadást életemben, kivéve persze Kasza "Fasza" Tibi és Dósa Matyi duettjét, franc se tudja melyik gyökér szólólemezéről (Talán Tibi...), - mert abba azért rendesen bele szokott hasadni a szívem.:-))

Végül pedig nem akarom én a Naprát bosszantani a heavy metal műfaj felemlegetésével, de akár tetszik, akár nem, a hangszerkezelés (szólójáték) továbbra is a stílus gitárhőseit juttatja eszünkbe (ja, hogy ők meg a cigányzenészeket utánozták? - az is igaz), más kérdés, hogy egyetlen egy gitárost sem tudnék mondani, akivel nem merném összeereszteni a mi fiunkat.

Túrisas