Már a lemezcím is azt sugallja, hogy ez a gitáros ember a gyorsaságot tartja legnagyobb erényének, amire azon túl, hogy nyilvánvalóan van alapja, rá is gyúr rendesen. Megy a parasztvakítás ezzel a nevével összeforrt, kétnyakú gitármutánssal, amelyen akár két kézzel, egyszerrei is mennek a harminkettedek/hatvannegyedek, sőt állítólag közben még dekázni is tud, meg a homlokán egyensúlyozni egy vékony rúdon 10 tányért. 

Utóbbiak természetesen nem igazak, de akkor is azt mondom, ez a PR alapvetően elhibázott, mert ugyan kikből állhat a lemezvásárló célcsoport, kedves Batio, ha még én is távolságtartó voltam, pedig nálam aztán tényleg nem szitokszó a gitárhősködés.

Aztán egyszer, amikor hazánkban is járt a csóka egy gitárbemutatón és Madarász Gabi nagyon elismerően nyilatkozott róla (a magyar szakma nem arról ismerszik meg, hogy két kézzel szórja a bókokat…), elkezdtem a "tecsős" kapcsolatfelvételt. Kiderült, hogy nem (csupán) artista-zenebohóc, hanem sokoldalú zenész és komponista is, ez a leginkább egy karbantartott, a fizikális megereszkedést sikerrel elkerülő Závodi "Zacskó"-ra hajazó (a "hajazó" ebben a kontextusban a legtalálóbb kifejezés) jenki. Tény, hogy kissé hajlamos a muzsika lényegét alárendelni a gyorsulási versenyek izgalmának, de halálpontos, tiszta, nem utolsósorban pedig élvezhető, amit csinál, és dög is van benne rendesen. 

Ezúttal egy nagyrészt tribute-lemezzel rója le tiszteletét Dimebag, Clapton, Van Halen, stb. előtt, oly módon, hogy az előadók klasszikus riffjeiből összeálló zenevázra rászerénytelenkedi magát. Ami a heavy stílust illeti, nem sokat kockáztat, hiszen, ha valaki döggel nyomja a "Cemetary Gates" riffjét, amelyből kinő a "Cowboys From Hell", azt már emberi számítás szerint nagyon elb@szni nem lehetséges. De ugyanez áll a Metallica "best of" tekintetében is, ráadásul kimondottan jólesik, hogy nem Kirk Hammet lélektelen, fagypont alatti játékát kell túlélni két riff vagy refrén között. Refrén igen, merthogy nem instrumentális az anyag, a kimondottan jó teljesítő Warren Dunlevy, Jr. a Pantera és Clapton blokkok támasztotta elvárásoknak is megfelel. 

Batio ugyanakkor bátor ember is, hiszen a kézenfekvő heavy metal mellett a blues előtt is tiszteleg. Félek tőle, hogy a tisztelgés ebben a formában nem aratna osztatlan sikert a Mississippi Deltában, sőt idős blues zenészeknek csak magas szélütés-faktorral lehetne tolmácsolni Batio zenei jókívánságait. Összességében hallgatható, hangulatos a végeredmény, azzal a megkötéssel, hogy a gitárjátékának a blueshoz természetesen az égvilágon semmi köze nincs. 

Nagyon jó, ám nem szeplőtelen az anyag, kimondott fekélyes terület csak az egyetlen saját dalban található. Már leszóltam egyszer a Metal Kamu Indikátor első részében az ex-Manowar gityóst, David Shankle urat. Itt vendégeskedni hívták egy szóló erejéig és olyan látványosan él vissza a vendégjoggal, mintha egy bensőséges hangulatú, baráti vacsorán valaki titokban a sarokba szarna. Egy rossz hangzású, maszatos-kapkodós szólóval küldi padlóra a nótát és Batio minden jószándékú törekvését.

A lemezt elrontani azért nem tudta, ahhoz Axel Rudi Pell-lel kellett volna duóban alázni (magukat).

Számlista:

01. Dial in that Frequency 0:24
02. Tribute to Dimebag 7:36
03. Clapton Is God 6:04
04. Metallica Rules (feat. Mark Tremonti and Bill Peck) 8:40
05. EVH 7:59
06. Symphony of Destruction (feat. Vinnie Moore and George Bellas) 6:43
07. For Jimi: All Along the Watchtower 5:40
08. Tribute to Randy 2: You Can’t Kill Rock and Roll 3:53
09. On The Double (feat. David Shankle) 3:31
10. MAB Forum Shreddathon 9:46

Túrisas