Shadows Fall: Retribution (2009)

OK, nem vagyok túl naprakész ezzel a két utóbbi, 2009-ben megjelent lemezzel, de mit csináljak, ha a vaterás eladók nem hajlandók csak egy éves késéssel feltenni a lemezeiket nyomott áron. Márpedig, és ezt sokszor leírtam, képtelen vagyok egy lemezt hangfájlként értékelni, minden CD/DVD-t megvásárolni pedig még akkor sem tudok, ha a zenehobbi financiális áldozataként, már-már Robinson Crusoe-i igénytelenségben élem mindennapjaimat. Most pl. a napokban megjelent Amorphis DVD szégyenletes, közel 8000 Ft-os fogyasztói ára miatt kell majd saját kezűleg elejtenem a vacsorának valót a közeli erdőben.

El kell ismerjem, működik a kontraszelekció a blogon. Ha egy zenekar észak felöl kopogtat, máris jóbarát, nagyon el kell rúgnia a pöttyöst, hogy egy-két jó szót ne kapjon tőlünk, ugyanez viszont nem áll az amerikaiakra, pláne ha sikeres lemezeladásokat produkálnak odaát. Ez a metalcore vonal meg még külön olaj is volt a tűzre.  Okát ne kérdezzétek, mert nem tudom. Illetve tudom, de ellenérveim olyan gyenge lábakon állnak, mint szegény Paudits Béla, ezért nem blamálom velük magam. Elég nekem szégyenkezni amiatt is, hogy az Avenged Sevenfold majdnem kívülre került a bizalmi körömön, csupán mert egy rossz pillanatában csokornyakkendőt kötött a gitáros.

Szó mi szó, kinőtt a sárból a metalcore mezőnye, ami elsősorban azt jelenti, hogy a "nem rugdalózhatsz az ösztöke ellen" bibliai elve alapján, a keserűség és düh mellé szép lassan feliratkozott a zeneiség is, ami dallamokban, technikás hangszeres játékban mutatkozik meg. A megmaradt düh pedig nagyon is kell, hiszen a savát-borsát adja ennek a fajta muzsikának. A nem kevés belepumpált gempa miatt pedig úgy szólnak a lemezek mint az ágyú.

Most pedig a beismerés, mielőtt elhagyom a termet lesütött szemmel; azért kerülgettem a forró kását, mert nem ismertem igazán behatóan a színtér egyik legmeghatározóbb zenekarát, egészen a mostani lemezig. Kb. sejtettem, hogy miféle muzsika és jók a gitárosok, de ez sem mentség, főleg, ha valaki metal blogot írogat. - Mea maxima culpa. Nem tudom tehát, hogy mekkorát léptek előre az előző anyagokhoz képest, a netes kritikák alapján mondom csak, hogy vélhetően nagyot. Mindenestre ez a lemez lenyűgözően zenei és brutális is egyben.  Írtózat megszólalás, technikás hangszeres játék, neoklasszikus gitárszólók, a rekesztő üvöltések mellett dallamos témák és refrének, iszonyú groove-ok.

Talán csak AOR fanatikusok kerüljék el, mindenki más a fiatal, ereje teljében lévő Grosicsként vetődjön rá, mert 100% metal ez, kérem alássan!

Túrisas

Címkék: lemezkritika