A szomorú tény: az akár egyetlen lefogott hangjáról felismerhető gitárhős, a minden idők egyik legjobb thrash albumán (Rust In Peace) is brillírozó ex-Megadeth gitáros úgy tűnik, visszavonhatatlanul eltiëstosodott. Az elsőre talán nehezen érthető jelzőben sajnos valóban az elektronikus zene felkent papja, a techno-guru Tiësto neve rejtezik.

A vigasz: Marty a gitárt (még) nem tette le, sőt szólógitározni sem felejtett el. A remény: kapaszkodjunk két marokkal ebbe a szalmaszálba, mert más nem nagyon maradt a "Tornado Of Souls" fémjelezte régi dicső időkből.

Olyan intenzív elektronikus alapok klaffogtak a hangfalakból, hogy a lemez vége felé már a plafonról belógó lámpa is kezdett csillogó diszkógömbbé formálódni otthon. Én pedig folyamatosan halkítottam a rendszert, nehogy kihallatszódjon ebből valami, mert nem volt kedvem zavartan magyarázkodni, hogy miféle techno-mocskot hallgatok titokban, amikor senki nem látja.

Én még így is azok közé tartozom, akik sok mindent elnéznek Friedmannak. Éppen itt, a "Tokyo Jukebox" lemeze kapcsán írtam le, hogy noha két kézzel lapátolt bele a szarba, arannyá változott a kezében. És így is gondoltam. Volt már ott is elektronika nem kevés, de azért azt lehetett szeretni, nem ez a  végigcsűrdöngölős, masszív gépdohogás ment, ami a szintetikus anyagokhoz nem szokott rockszíveknek veszélyes ritmuszavart is okozhat, ezért nem is tanácsos sokáig hallgatni. Hiába szólógitározik még mindig fantasztikusan. 

Ő nem a régi Marty, ő magának (és nekünk - köszi...) egy új világot teremtő, flitteres, csillogó  Party Friedman, aki már nem egy dobos és bőgős oldalán harcol vállvetve, hanem DJ-vel kéz a kézben leli meg éppen új hazáját a gépekkel és robotokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló japánok között.

Sajnálom, mint ahogy azt is, hogy az újra lenőtt, göndör rőzséjének is csak napjai lehetnek vissza ebben a "szép" új világban.

Túrisas