Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.darkwater.se
myspace.com/darkwaterofficial

Skandináv progresszív metál… Még mindig. Markus Sigfidsson… Már megint. Garantált minőség… Egyfolytában! Kezdhetném így is: tömören, velősen, de ide kívánkozik a megjegyzés, hogy egyre kevésbé szeretem a "kritika" kifejezést használni cikkeinkkel kapcsolatban. A szó hallatán az ember szinte ösztönös késztetést érez arra, hogy valami hibát, hiányosságot, mulasztást, gyengeséget fedezzen föl és pellengérezzen ki.

A Darkwater új lemeze az ilyen kísértéseknek makacsul ellenáll, ugyanis a maga kategóriájában hibátlan anyagról van szó, amivel szemben legföljebb olyan kifogással lehet élni, hogy "én másfajta zenét hallgatok, nem szeretem ezt a stílust". De a fenét nem szeretem! A Dream Theater "Images and Words" című lemeze óta fanatikus rajongó vagyok, így nem marad más, mint minden kritikai késztetést félredobva megmondani a frankót: hiába a példátlanul erős fölhozatal, idén a műfaj egyik legjobb megjelenése a "Where Stories End". A "mese" itt véget is ért.

Jóllehet Markus "Varázsló" Sigfridsson másik projektjének, a 7days-nek nemrég megjelent lemezét kicsit szürkének, fáradtnak éreztem, a Darkwater-ben sikerült bebizonyítania, hogy nincsenek elapadó félben a kreatív energiák, sőt az előző albumhoz képest  képesek voltak jelentősen följavulni. A bántóan szikár hangzás, az olykor vontatott, szögletes formanyelv és a jellegtelen dallamok mind a múlté. Ezt nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy hirtelen megírtak egy lemezre való "You Give Love A Bad Name" vagy "Jump" típusú slágert, amit egyszeri hallgatás után a tus alatt állva dúdolgathatunk. Ugyanakkor sikerült a "csillagos ötös" Harmony album erényeit beemelni ebbe a progresszív zenei közegbe.

Sigridsson biztos kézzel hozza azt, amit már megszoktunk tőle; a mester komplex, szaggatott riffjei és ügyes szólói mellett azonban igazi csemegének számítanak Magnus Holmberg billentyűs modern, jó érzékkel kiválasztott tónusai (honfitársa, Andreas Söderin a Seventh Wonder-ből igazán elleshetne tőle egy-két trükköt), de Henrik Bath hangjával is egész jól összebarátkoztam a Shadrane-ban vállalt szereplése óta. Azt azért tudni kell, hogy Holmberg és Bath - aki maga is egész ügyes gitáros - komoly részt vállalnak a zeneszerzésből.

A kislemezes "Why I Bleed" meghallgatása után azt mondtam, hogy a csalódás kizárva. Szerencsére az élet nem cáfolt rám, sőt kiderült, hogy még jobb nóták is vannak az albumon; pl. a "Fields Of Sorrow" nálam mindent visz! Jóleső érzés, hogy valahol Minneapolisban Lance King, a Nightmare Records & Distribution főnöke, vagy valamelyik csicskája éppen most helyezi a CD-met buborékfóliás borítékba, hogy föladja a címemre.

Tartuffe