Ars poeticája szerint hozzáállásban jazz, életmódban blues, ritmikailag funky, politikailag pedig rock zenész a szakma által egyik legelismertebb gitárosunk. Játékában és dalaiban a felsorolt műfajokat saját stílusában ötvöző és megszólaltató muzsikussal nagyon ideje volt már egy hosszabb beszélgetésnek. De ami késik, ugye...
 
NÉVJEGY:
Név: Mohai Tamás
Születési hely, idő: Székesfehérvár, 1965. július 28.
Családi állapot: nős, 3 gyermek apja
Iskola: Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz konzervatórium; Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszak - dzsessztanár
Felszerelés: Fender Stratocaster, Fender Telecaster, Ibanez Artist, Ovation Matrix, Digitech 2120, Ibanez VE300, Mesa Boogie combo
Zenekarok: jelenleg Faxni, Háború, Tomistars, Mohai-Vörös Jazzrock Fusion, Berki Tamás Band. Ezen kívül számos (számtalan) tagság és vendégszereplés. Bővebben: tomistars.hu
Díjak: MRTon Díj: - Az év reménysége a Faxnival (1989); az év zenekara a Háborúval (2005)
Mivel ebben a rovatban röviden bemutatjuk egy-egy előadóművész életpályáját, az első furfangos kérdés esetedben is így szól; hogyan kezdődött zenei pályafutásod?

'77 karácsonyán, 13 évesen kaptam meg az első, 600 forintos tanulógitáromat. Márkájára nem emlékszem, ha egyáltalán volt neki, egyébként meg tanulásra tökéletesen alkalmas hangszernek bizonyult, főként ha arra gondolok, hogy ezt megelőzően egy olyan instrumentumot nyűttem, amelynek konkrétan mozgott a nyaka, azaz modálisan értékelhetetlen volt.

Mint ebből is kiderül azért volt előzménye a dolognak, hiszen ekkor már célirányosan erőszakoskodtam, köszönhetően annak, hogy a családban nálunk a 60-as, 70-es évek igényes, rhythm and blues alapú zenéi, Rolling Stones, Zeppelin, Deep Purple, de akár Billy Cobham szóltak, ez volt a szocializációs zenei közeg, ami körbevett. Ennek jelentőségére később döbbentem rá, amikor osztálytársaimmal beszélgettünk és kiderült, hogy máshol azért az otthoni zenehallgatási szokásokat illetően drámák voltak. Mérnök apám jó ízlése tehát talán az elsődleges oka a zenésszé válásomnak. De a zene azért még ezen túl is benne volt a családban, ahogy egy magára valamit adó polgári családban általában. Anyai ágon rokonom Both Lehel zongoraművész. Egyszer még a pályafutásom legelején meghallgatott és egy "nyomjad fiam!" bátorítással bíztatott. Igaz, azóta nem is nagyon találkoztunk, de azért tudunk egymásról.

És karácsony után vélhetően elkezdődtek a kemény gyakorló évek. 

Próbálkoztam inkább, ráadásul kevés sikerrel. A Börtön ablakában és a Felkelő nap háza kötelezőket az unokatesómtól lenyaltam, de nem nagyon volt előremozdulás az autodidakta időszakban.

Ezt követően kerültem Fehérváron Kurgya Gyuri bácsihoz, aki ugyan hegedűs volt, de gitárt is oktatott. Nekem az a mai napig sokat jelent, hogy neki köszönhetően 13 éves koromra zeneelméletben ott, az a 12 hang úgy "helyre lett téve", hogy arra később építkezni lehetett. Az sem vált káromra, hogy a szovjet megszállás alatt megismerhettem egy-két amerikai dzsessz sztenderdet is, bár utóbbi műfajban tudásomat először a Postás Zeneiskolában, majd később a Bartók Béla zeneművészeti szakközépiskola dzsessz tanszakán Babos Gula tanítványaként mélyítettem el, ahol 1987-ben végeztem.

Emellett persze párhuzamosan ment a "rockolás". A Műszaki Áruház kirakatából kiválasztottam egy Jolana gitárt, amit egészen 18 éves koromig nyűttem. Őrület érzés volt bedugni a művház Regent erősítőjébe, noha messze nem voltak ezek ideális eszközei a muzsikálásnak. Pl. egy kartondarabot be kellett nyomni a nyak alá, hogy az megfelelően álljon. Az egyébként erre való csavarhoz nem volt ajánlatos hozzányúlni, az azzal a komoly kockázattal járt, hogy pillanatok alatt használhatatlanná válik a gitárod, ahogy egy-két Jolana tulajdonos ezt keserűen meg is tapasztalta. Mindamellett az akkori fizetésekhez képest nem voltak ezek olcsó hangszerek egyáltalán.

Miként lehetett akkoriban, a most már bárkinek könnyen elérhető oktatóanyagok hiányában elsajátítani a gitározás technikai oldalát?

Mint ahogy ma is, a fül volt a legfontosabb. Ezen túl pedig felfedeztem, hogy milyen kiváló gitárosok vesznek körül. Az egyik legintenzívebb inspirációt, sőt tanulási folyamatot 16 évesen az jelentette, hogy láthattam, hallhattam az akkor már kegyetlen jól gitározó Alapi Pistit a Front zenekarban, vagy Sipeki Zolit a Lobogóban játszani. De hihetetlen élmény volt Tátrai Tibuszt egyszer koncert közben közelről megfigyelni. Bárminemű oktatóanyaghoz lehetetlen volt hozzájutni, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy egy kézről-kézre járó Angus Young fotón néztük, hogy tartja a kezét gitározás közben. Amikor pedig elkezdték játszani az AC/DC koncertfilmet a hazai mozik, szinte minden előadásra bementem és néztem, tanultam. Ahogy tették ezt sokan mások is, zenész, nem zenész egyaránt. Azért a mai internet korszaknak és könnyen elérhető tanulási módszereknek érezhető az a hátránya, hogy a kezdő gitárosok jelentős része már nem használja a fülét. Ilyen értelemben talán még szerencsések is voltunk.

Volt a 70-es, 80-as években valami egészen feltűnő "kreativitás-cunami" az akkor meghatározó rockzenekarok pályafutását nézve. Te hogy látod ezt?

Igen, határozottan. Nem lehet nem észrevenni, hogy általánosságban nézve, merthogy kivételek mindig akadnak, a 60-as években aktív zenekarok pályafutásukat leginkább feldolgozásokkal kezdték, leginkább külföldi, úgymond divatos zenekarok voltak azok, akiket hangzásban utánozni kellett. Most, hogy a tanítás révén van némi rálátásom a jelenre, illetve a közelmúltra, ismét az a trend, hogy külföldi zenekarokat, hangzásokat igyekeznek másolni. Saját személyemet illetően, illetve a kortárs muzsikusok krémjét is ismerve azt tudom mondani, mi inkább a saját dalokat erőltettük kezdettől fogva, és igazán fel sem merült, hogy más dalait játsszuk. Ez nem azt jelenti, hogy nem ismertük, vagy nem tudtuk eljátszani is akár pl. a "Let There Be Rock" AC/DC nótát, de annyi volt bennünk a kreatív energia, hogy eszünkbe sem jutott, ezzel esetleg érdemes lenne színpadra is kiállni. Hihetetlenül nagy alkotó energiák szabadultak föl bennünk ebben az időben.
 
De talán ezek az idők el sem múltak, hiszen köztudottan termékeny dalszerző és szövegíró vagy a mai napig.

De, ezek az idők azért elmúltak. Ma már meg is tudom ezt magamnak pontosan fogalmazni kb, úgy, hogy az első időszak végéig, 1991-ig, mentem egy teljes kört, azaz a kitűzött célokat elértem. Megtanultam gitározni, bekerültem és elismert lettem a szakmában, olyan zenekarok hívtak, akikért az osztálytársaimmal fiatalként rajongtunk, lett egy népszerű saját bandám a Faxni, akikkel nagylemezt jelenthettünk meg, rendszeresen, sikerrel koncerteztünk, mindeközben ráadásul elvégeztem a dzsessz tanszakot is. Hihetetlen intenzív idők voltak.

Ekkor úgy éreztem, hogy nincs tovább hová lépni, elbizonytalanodtam a jövőt illetően. A következő időszak az átmenet évei voltak és nagyjából 1995-től kezdődött el a mai napig tartó szakasza az életemnek, ami úgy foglalható össze számomra a legkifejezőbben, hogy azóta ülök a zenészbuszban és várom, hogy csörögjön a telefon.

Világos, ez nem egy konkrét turnébuszra értendő…

Abban is ülök eleget, de ez nyilván egy életállapot, melynek annyi a tartalma, hogy professzionális muzsikusként folyamatosan kapok meghívásokat, munkákat, amelyből jobbára tudom finanszírozni a megélhetésem. Ezek egy része egy-két napos ún. session munka, lemezeken játszom, felkérésre kisegítek koncerteken, bulikon, mindemellett még arra is marad időm, hogy zenekaraimmal, Faxni, Tomistars, Háború is fellépjünk. Összességében elégedett vagyok, bár egy kicsit talán több koncertlehetőséget még el tudnék viselni.  

Kötöttél-e megalázó, vállalhatatlan kompromisszumokat, hogy zenészként boldogulni tudj?

Zenészmunkákat vállaltam szinte megszámlálhatatlan számú lemezen, a legtöbb esetben fel sem került a nevem a borítóra, de ezek sem voltak vállalhatatlanok, hiszen zenészként kellett hangszeres feladatot megoldani. Arra törekedtem azért mindig, hogy a gitárom legyen bedugva.

Sikerült?

Többnyire igen. Volt talán egyszer nagyon régen olyan fellépése a Faxni zenekarnak, még a Csillagfény Diszkóban, ahol playback játszottunk kb. kétezer fő lemerevedett embernek, számukra nagyon különös és ismeretlen zenét. Ez is tanulságos volt azonban, mert a kezdeti katatón állapotot követő reakciókból kiderült, ha megismertetjük az igényes zenét a fiatalokkal, akkor mellé fognak állni és ezért nem lehet azzal védekezni, hogy azért szól szar a rádióban, mert erre van igény. Kellene egy rádió, ahol minőségi magyar zene szól, és biztos vagyok benne, hogy népszerű lenne. Ne menjünk messzire, nézzük meg a Presser által kezdeményezett Magyar dal napja sikerét. Aki mást mond, az tudatosan hazudik, de ne is legyen illúziónk, hogy ez nem tudatos és tervszerű, szándékolt elbutítása ennek a nemzedéknek.

Onnantól, hogy a nyolcvanas évek legelején öcséddel, Győzővel az Ergo Sprint rock-trióban elkezdtétek a zenekarosdit, a mai napig, szinte megszámlálhatatlan zenekarban voltál tag vagy közreműködő. Vannak erről pontos adataid, hogy esetleg a gyermekeidnek majdan megkönnyítsd a Mohai-életmű feldolgozását?

Minden lemezből örzök egy példányt, amelyben előadóként, vagy szerzőként részt vállaltam. Ez a polcon kb. fél méter, nagyjából 50 db. körül lehet. Tartottak otthon olyan bulit a nagyobb gyermekeim, ahol csak az én lemezeimből válogattak zenéket, ami jó érzés és némi remény a jövőre nézve, hogy lesz a családban, aki majd gondozza az életművem, ha-ha! A kisfiam is rendkívül muzikális, és remélem neki sem lesz közömbös, hogy az apja mivel foglalkozik.  

Ha jól értem, akkor a "félméternyi zene" csupán az esszencia, messze nem teljes gyüjtemény, ugye?

Nincsenek benne a session munkák,  mert szinte észbentarthatatlan, nem beszélve arról, ahogy említettem, van ahol nincs is feltüntetve a nevem. Optimális esetben talán találkoztam az előadóval is, mert esetleg érdekelte, hogy ki játszott a lemezén. Ilyen volt Zámbó Jimmy ,aki teljesen váratlanul, a felvételek közepén megjelent egyszer a stúdióban egy hibátlan, "pink-joggingban" és elismerését fejezve ki gratulált, majd agitált, hogy vállaljam csak nyugodtan a nevem, mert a játékom teljesen rendben van, nincs okom névtelenségben maradni. Azért én mégis utóbbi mellett döntöttem. De mondom, számos esetben nem is érdkelte az előadót, hogy ki tolta föl a gitársávokat.
Nem látom értelmét ezeket összegyüjteni.  
 
"Hozzáállásban jazz, életmódban blues, ritmikailag funky, politikailag pedig rock zenész vagyok" - mondod magadról...

A rock, blues és dzsessz egyaránt meghatározta a pályám és meghatározza a gitárjátékom mind a mai napig. Noha megítélésem szerint több, mint két évtizede nagyvonalakban ugyanazt játszom, a rocknak, bluesnak, dzsessznek, funkynak egyfajta ötvözetét, mikor melyiket hangsúlyozva,azért mindig van némi fejlődés, úgy érzem, egyelőre még sikerül lépésről lépésre jobban, izgalmasabban játszani ugyanazokat a hangokat.

A legfrissebb történések körülötted?

A szerzői estem sikerén felbátorodva szervezés alatt van egy Mohai Tamás előadói est, továbbá elkészült Kiszely Krisztián barátom rendezésében egy videoklip az Őskor: olykor ókor című dalomra. Krisztián szokás szerint minőségi munkát végzett, amiről mindenki meggyőződhet, aki megtekinti a klipet a mohaitamas.hu oldalon.

Túrisas

(Az interjú erdetileg a Rock!nfo Classic 2010. decemberi számában jelent meg)