Tommy Vitaly: Just Me (2010)

Hogy stílszerű legyek, életerős trojkát lehetne hamar összeflittyenteni csupán a névrokonokból is. Jönne (ahogy a cikk megírása után láttam, jött is...) Vitalij Kuprij billentyű-varázsló, Tommy felelne a konzervatív ortodox yngvwizmusért, afféle háttéremberként meg Vitalij Klicskó felügyelné a rendet és verné bucira a fejét annak, aki nyeglén és cinikusan röhögni merne, hogy mit akarnak már az arcok ezzel a villantós, neoklasszikus metal-lal, merthogy ez már nem menő, viszont ciki.

Ez a zene, kérem, mindig és minden körülmények között (nézem ám a Való világot, de tényleg!) szórakoztat, már ha nem parasztvakítással igyekeznek átverni a jónépet. Ennek a muzsikának megvan az a felsőbbrendűsége, hogy puszta elhatározásból nem lehet játszani. Kell hozzá ugyanis néhány (sok-sok) átseggelt, gyakorló év, és még akkor sem biztos, hogy készség szinten fognak kigördülni ujjaink alól a megfelelő időben, a megfelelő hangok (én már csak tudom, b@ssza meg!).

Tommy-nak sikerült mindehhez ráadásul egy feltűnően sármos (nagyon remélem, hogy nem homár a csávó) megjelenést is kapni odafentről. De hogy minden azért ne legyen tökéletes, el kell mondanom, a "savanyú a szőlő" kétségtelen igazsága mellett, Tommy nem csak nevében rokon Kuprij-jal. Osztoznak a "jobb muzsikus vagyok, mint dalszerző" jellemzőkben is. Tommy-t pedig még tovább sújtja az a tehertétel is, hogy amíg Kuprij tényleg igazi varázsló a billentyűs hangszereken, Tommy a stílusban elvárt kötelezőt ugyan tudja (mint mondottam volt, ez sem kevés, sőt!), de az objektív ítélet fényében ő mint minőségi tucatprodukció van jelen a színtéren, népes kompániájával egyetemben.

Olyan minőséget hoz a leszerződtetett zenészválogatott (pl. Thomas Vikström - ének, Mistheria/Kuprij - billentyűk), hogy az alapból legelteti az aktuális megjelenések zömét, de azért ne hallgassuk el, hogy neoklasszikus (itt-ott instru) Yngwie-metal-ban voltak/vannak nála lényegesen jobbak is. Ehhez elég volt egyetlen egyet léptetni lefelé az iPod készségen és a következő név a sorban, jelesül Tony Macalpine, mindezt megcáfolhatatlanul támasztotta alá.

Túrisas

Címkék: lemezkritika