Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.yesworld.com
myspace.com/yesworld

Nincs értelme az objektivitás látszatát keltve rejtegetni a tényeket: Yes rajongó vagyok, és már nagyon sok éve. De amennyire elkötelezett vagyok, annyira heterodox is. A Rick Wakeman-korszakot felejthetőnek tartom, Trevor Rabin-t bármikor szívesebben hallgatom Steve Howe-nál, és Jon Anderson, akármekkora legenda is sokak szemében, igenis helyettesíthető. Tovább megyek: talán sok rockert (köztük pl. Túrisas kollégát) éppen ez a három ember tartotta vissza attól, hogy a köteles szakmai elismerésen túl szeresse is a Yes korszakalkotó zenei teljesítményét. Akinek megadatott, hogy Paul Gilbert pesti koncertjén (beszámoló itt) hallhatta a "Roundabout" című Yes klasszikust dögös, modern átiratban, valószínűleg kapizsgálja, hogy miről beszélek.

A Yes kerek egy évtizede nem jelentkezett stúdióalbummal, pedig a "The Ladder" (1999) és a "Magnification" (2001) véleményem szerint alapművek voltak, különösen az előbbi. Azóta jelentős változások történtek az együttes fölállásában: újra Geoff Downes került a billentyűkhöz, aki a "Drama" (1980) lemezen már dolgozott együtt a csapattal, valamint Trevor Horn lett a producer, aki a dalok szerzéséből is kivette a részét. Ők ketten alkották egykor a The Buggles nevű pop duót, s többek között az ő nevükhöz köthető a "Video Killed The Radio Star" című zenei rémtett. A legdrámaibb változás mégis az, hogy Jon Anderson megingathatatlannak gondolt helyére egy fiatal(abb) kanadai énekes, egy bizonyos Benoît David került. Azt kell mondjam - s ez olyan lesz az ős-rajongóknak, mint egy hidegzuhany - Benoît hangja úgy szerethetőbb Andersonénál, hogy közben a jellegzetes Yes-hangzás semmit sem veszt a varázsából. Benoît, nem mellesleg, egy "Close To The Edge" nevű Yes tribute bandából érkezett. A Journey már bemutatta, hogy Steve Perry klónozható, miért lenne ez alól kivétel Jon Anderson? Az én boldogságomhoz már csak egy modernebb fölfogásban, technikásabban játszó szólógitáros hiányzik...

A "Fly From Here" - talán éppen a Buggles-fiúk bevonása miatt - kifejezetten kommersz anyag lett (főleg a korai Yes-hez képest), a progresszivitás és a szimfonikus kísérletezés már alighanem a múlté (reméljük nem végleg). Ez alól csak a hat részből álló, remekbeszabott címadó eposz jelent kivételt. A darab alapját egy olyan dal képzi, amellyel a Downes-Horn duó még a '80-as elején állt elő; folyamatosan alakult, változott, de végül mégis lemaradt minden hivatalos kiadványról. A lemezt indító kb. 24 perces verzió tekinthető tehát a végleges változatnak. A többi dal az egyszerűbb, direktebb fölépítésű, kissé belassult kategóriába tartozik, ezek közül éppen a lendületesebb "Into The Storm" tetszik legjobban. Tartok tőle, hogy sok régi rajongót fognak ezzel az anyaggal fölhergelni, engem azonban nem zaklatott föl. Lehet, hogy éppen ez a baj. Mindenestre a "The Ladder" über-státusza nálam továbbra is szikla szilárd...

Tartuffe