A kommunizmus ingerszegény és szürke éveiben a filmszínház kiemelt jelentőséggel bírt, pedig nem kaptál az arcodba 3D moziélményt, surround hanggal, viszont kényelmetlen műbőr székeket és köpött szotyihéjat amiláz feltéttel a tarkódra de. És akkor is, a mozi az ütött. Először ugye itt volt nekünk Osceola / Ulzana / Tecumsech (ahogy tetszik), a leghitelesebb indián-partizán, azaz Gojko Mitic, aztán a végtelen bárgyúságában is máig szerethető Pedersoli "Piedone". Csubakkáról meg már nem is beszélek. És amikor már azt hittük, hogy az unott képpel megrázott pofonfa fundamentumára leforgatott filmek, no meg a Tauntaunok tényleg a vizuális örömök csúcsát jelentik, jött egy irgalmatlan nagy füles '83-ban, ami túlzás nélkül életeket változtatott meg.

Igen, a "Let There Be Rock" mozifilm volt Magyarországon, és aki nem nézte meg legalább ötször zsinórban, azt akkor és ott menthetetlenül hülyének tartottuk. Az élet bennünket igazolt, tényleg menthetetlenül hülyék voltak. Azóta volt alkalmam beszélgetni néhány jelentős hazai muzsikussal (pl. Alapi Steve, Mohai Tamás) és kiderült, hogy annak idején ők is valamennyien "hetijegyet" vettek, azaz szinte minden előadást megnéztek. És így volt ez országszerte. Sokan jegyezték el magukat a rockzenével a film hatására, zenész, nem zenész egyaránt, pedig még az is lehet, hogy a kultúrpropaganda a filmet inkább elrettentésnek szánta. – Szegénykék...

Máig emlékszem, hogy a megyei hírlap zsurnalisztája - feltehetően egy parízerlábú ex-traktorosnő - mennyire igyekezett mindenkit lebeszélni a film megtekintéséről, többek között "gusztustalan kinézetű fiatalemberekről" értekezve. Jó, a Young–tesók nem a szépségiparban csináltak karriert, nem is nagyon sikerült volna nekik ezzel a korpusszal, de azt azért még a legmélyebb kolhoz-öntudattal is be lehetett volna látni, hogy Bon Scott megjelenése és karizmája nem hétköznapi. A zenéről pedig, ha lehet, még lesújtóbb véleménnyel volt. - Szegénykém....

Zseniális mozifilm készült erről a párizsi koncertről. Ha valamire találó a mostanában divatos "kult" jelző, akkor erre a filmre mindenképpen. Úgy tapasztalhatjuk meg a fiatal banda erejét, a koncert és a hozzá kapcsolódó turné hangulatát, hogy a bevágások nem törik meg a show lendületét. Azon pedig külön is lehet mazsolázni, hogy az akkor már profi bandának számító AC/DC is pl. milyen körülményesen cserél gitárt koncert közben. Hiába, azért a színpad mögötti világ is sokat változott.   

Tényleg nem is értem, hogy miért kellett eddig várni a DVD megjelenésére. De legalább felújított hang és kép kárpótol bennünket.

Ugorjunk 32 évet. A mozi már csak egy, a számtalan szórakozási lehetőség közül, Osceola / Ulzana / Tecumsech (ahogy tetszik), Piedone, Skywalker megöregedtek, és a parizerlábú ex-traktorosnő sem értekezik már ex cathedra a kultúráról megyei lapokban. Jóslata azonban bevált, az AC/DC a kultúra szemétdombjára került. Emlékszik még egyáltalán valaki rájuk?

Én is egészen véletlen leltem rá újra a csapatra. Egy marginális terjesztésű DVD-n örökítették meg egy argentínai fellépésüket. De minek? Továbbra is gusztustalanok, igaz már hatvanasok, nyugdíjasokat pedig nem illik megszólni. Ja, hogy 15 méterről már csak 40 évesnek néznek ki? Szerencsés génállomány. A zene sem változott semmit, ugyanaz a kétakkordos, primitív szemfényvesztés, 32 év alatt sem tanultak meg muzsikálni. Az meg ne legyen már erény, hogy nem rontják el az elronthatatlant. És tudjátok mit? A mai napig el lehet adni ezt a mételyt, főleg a szerencsétlen, elnyomott latin-amerikaiaknak. Érted te ezt, Che? Hej, ha ez a többszázezer ember az eszme és a forradalom hevében ugrálna így egyszerre, már messze tartanánk!

A világ proletárjai vagy inkább lelki szegényei ezúttal azonban a River Plate stadionjában egyesültek. Egy emberként pulzál az irdatlan tömeg, ami kétségkívül lenyűgöző vizuális élmény, de mit ér az egész, ha ez nem egy magasabb rendű szórakoztatás része; hiába is tolta a pénzt a kapitalista nagytőke a létezhető legtökéletesebb képi és hangi megvalósításba. Még jó, hogy mi átlátunk a szitán.

Túrisas