Amikor a Dream Theater-ből szappanoperába illő körülmények között kiszállt (kimaradt? kipenderített?) Mike Portnoy bejelentette, hogy más projektek mellett bevállal egy Adrenaline Mob névre keresztelt csapatot, nem kisebb nevekkel, mint Russell Allen, Mike Orlando (Sonic Stomp), Paul DiLeo és Rich Ward (Stock Mojo, Fozzy), első reakcióm a várakozással (elvárásokkal?) teljes, izgatott lelkesedés volt. Portnoy és Allen egy bandában? Te jószagú anyamalac!!!

Közben kiderült, hogy elsősorban stratégiai (anyagi?) megfontolásokból a debütáció csak a jővő év elejére várható. A nagy fölhajtás és a rajongói érdeklődés miatt azonban a mai napon elérhetővé tettek egy négy számos EP-t, amit megfejeltek egy Black Sabbath klasszikus földolgozásával, a "Mob Rules" meglehetősen szolgalelkű változatával.

Nem meglepő, hogy a Portnoy által megtámogatott gárda hangszeresen több, mint kompetens, de a szerzemények közel sem felelnek meg a Russell Allen által beharangozott kritériumoknak. Az aranytorkú énekes szerint ugyanis az AM kifejezetten újszerű, modern hangzású, direkt rock banda. Ehhez képest egy teljesen szokványos, minden épeszű mérce szerint maradinak mondható amerikai power metal zene az, amivel a fölpiszkált hallgató találkozik. A nóták persze elég sütik (kivéve talán a teljesen átlagos, hogy ne mondjam: érdektelen, "Down To The Floor"-t), de ezzel Amerikában biztosan nem fognak rajongókat szerezni a fiatalabb generációk soraiból, mert inkább a középkorú európai hallgatók ízléséhez van igazítva. A helyi vasalt hajú, Vans dorkós, tizenéves "Kovács Jani" továbbra is a Protest The Hero-t, a Sylosis-t, vagy a The Human Abstract-et fogja preferálni. Mellesleg alighanem jól teszi...

Portnoy dobolása egyáltalán nem hangsúlyos vagy jellegzetes; úgy értem, míg az Avenged Sevenfold új lemezéről ordított, hogy ő püföli a bőröket, itt voltaképp tetszés szerint behelyettesíthető lenne egy képzett metal dobossal. Sajnos Russell Allen most sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy feszt rekesszen, pedig az újkori SymphonyX-hez képest kellemes változás lett volna, ha csodálatos, olykor kifejezetten bársonyos orgánumát hagyja kibontakozni.

Tartok tőle, ha az Adrenaline Mob-hoz nem kötődnének olyan nagy nevek a szakmában, mint Portnoy-é vagy Allen-é, akkor ez a formáció a média "hype" hiányában gyorsan besorolna a futottak még kategóriába, Tudom, hogy súlyosak ezek a szavak, és a dalok egyáltalán nem gyöngék, de ennél több kell a Portnoy által hőn állított lehengerlő bizonyítékhoz: a Dream Theater-ben tőle döglött a légy. A végén mégiscsak igaza lesz azoknak, akik szerint nem elsősorban a DT-nek, hanem neki személyesen volt szüksége egy jótékony pihenőre.

Előfordulhat, hogy az EP kiadása fordítva fog elsülni, mert sok hozzám hasonló rajongó akad majd, akik ennek az anyagnak tanulságait levonva már nem fogják olyan türelmetlenül várni a nagylemezt...

Tartuffe