Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.kennywayneshepherd.net
myspace.com/kennywayneshepherd

KWS-t még 1997-ben ismertem meg, amikor szerencsém volt egy minneapolisi G 3 koncerten megjelenni (az ott vásárolt turnépóló kopottsága ellenére ma is ruhatáram egyik legmegbecsültebb darabja). Az akkor 19 éves srác játéka teljesen lenyűgözött, valahogy úgy, mint a még nála is fiatalabb, helyi (azaz minneapolisi) Jonny Lang teljesítménye, akinek éppen abban az évben jelent meg az általam azóta is sokat hallgatott "Lie To Me" című lemeze.

Az USÁ-ban platinum lett KWS "Trouble Is..." albuma (1997), amit én is kötelezően beszereztem, de azóta valahogy elkerültek a dolgai. Azután tavaly előállt egy igazán dögös élő albummal (Live! In Chicago) és újra érdekelni kezdett, hogy mi van az időközben tisztes családapává érett szőke csókával (felesége Hannah, Mel Gibson lánya). Jó érzékről tanúskodik, hogy a kritikusok által jól fogadott élő anyag után nem sokkal megjelentette "How I Go" című új korongját.

A hosszú, bónuszokkal együtt 17 számos lemez nem hozott drámai változást KWS muzsikájában, nem is hibátlan, de valahogy frissebb, érettebb lett elődeinél. Egy purista blues rajongó nyilván megszólná, mert ordít róla, hogy ez nem fekete, autentikus Missisipi Delta-féle blues. KWS ugyanis jellemzően fehér, erősen rockosított blues-t játszik, amúgy Gary Moore és ZZ Top módra. Ehhez nagyban hozzájárul Noah Hunt énekes jellegzetesen fehér hangja, amiben ott lappanganak úgy a country (ld. "Who's Gonna Catch You Now"), mint a post-grunge (pl. Nickelback) hatások.

KWS-t tehát érhetik kritikák a koszos mocsári blues-t követelő puritánok részéről, de el kell fogadni, hogy Clapton, Alvin Lee és társai óta a blues-nak létezik ez a jellegzetesen "kaukázusi" embertípusra szabott, ha úgy tetszik, populárisabb változata is. Ráadásul KWS szégyenkezés nélkül állhat be a Steve Ray Vaughan, Eric Gales alkotta gitárosok illusztris társaságába...

Tartuffe