Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.dragonia.org

Most, hogy a Rhapsody of Fire meghasonlásával gyászba borult a "true fantasy metal" világa – mások szerint meg éppen ideje volt –, bőven akadt jelentkező a lélekharangok megkongatására. Ezen apropó folytán kisírt szemeinkkel révedjünk a múltba, hátha találunk olyan enyhítő momentumot, ami vigaszt nyújt az olyan örök pesszimista rajongóknak is, akik szerint a rapszódia ezentúl csak a "Húzd, ki tudja meddig húzhatod…" örökbecsű mélabújában jelenítődhet meg.

Szerencsére nem kell sokat sírnunk, mert éppen Olaszhon az, ahol minden bizonnyal maggal ültetik el a tehetséges szimfonikus metal bandákat, melyek aztán a kellemes időjárás hatására csapatokban pattannak elő a földből, egyből teljes vértezetben, amúgy Pallasz Athéné módjára. Itt van példának okáért ez a Dragonia nevű örömharcos csapat, melynek már a nevétől is hátast dob az egyszeri, önmagát is komolynak valló sznobmetal palánta. Hát mit mondjak, a dalszövegeket hallgatván van is némi ok az akrobatikára…

Az olaszok minden bizonnyal egy alkotói próza-suliban végezhettek a Manowarral, csak két osztállyal lejjebb, aztán túlkorosnak bizonyulván, valószínűleg még idő előtt távozásra kérte fel őket a szigorú igazgatóság. Oda se neki, valljuk be őszintén, a stílus képviselőit nem igazán a magvas gondolataikért szeretjük, már ha gondolatoknak nevezhetjük a burn, dragon, spitfire, pain, blood, faith szavak random (ötletszerű, esetleges) egymás után helyezését. Sárkányosékban azonban megvan az a mesélők fajtájától eredeztetett tehetség, amivel a tálalt szavak pátoszba csomagolásával képesek átemelni a produktumot a giccs határán, – vagy ha nem, akkor el tudják hitetni velünk, hogy a király nem meztelen – és képesek vagyunk pusztán az elénk (tűz)okádott zenei teljesítményre figyelni.

Mert teljesítmény, az aztán van, annak ellenére, hogy a csapatnak valószínűleg nem állt rendelkezésre olyan hangmester, aki három chipből két bitformátumú komplett szimfonikus zenekart varázsol, csak úgy, ripsz-ropsz. A Manowar hősi eposzaiban gyökeredző dallamok hatására még azok is csatába kívánkoznak, akiknek a jelük az oviban a békegalamb volt. Dragoniáék azonban nem annyira "egyszerűek", mint ahogy az eddig leírtak alapján várná az ember, a weboldalukon sem pusztán az ellenség megtévesztése címén szerepel a death metal stílus megjelölés. Igaz, hogy a címke után elvártakból csak a néha-néha felhangzó hörgés és blastbeat stimmel, ám az epikus heavy metal mellett amúgy kisöccsként bizony ott sertepertél a Paradise Lost mélabús kezdetisége is. Persze ne ijedjen meg az sem, aki az extrémebb metal stílusoktól a falra mászik – én is ilyen vagyok – , az alapok a Virgin Steele gonoszabb és tökösebb klónjaként, az olasz operairodalomból eredő dallamossággal vágnak rendet a hitetlenek soraiban, amolyan kedvcsináló, ütemváltásos progresszióval – illetve az arra vonatkozó déjà vu-vel –, a műfaji heroikus gitárszólók és színesítő szintiszőnyeg elmaradhatatlan támogatásával.

Ettől persze még mehetne az egész a kukába, ám az olaszok a németek helyett is meg tudták alkotni a csodafegyvert, ráadásul élő szövettel a fém (metal) vázon: Messino Menichetti énekes hol egy Kiskébe oltott Eric Adamsként, hol Ian Gillan metalizált örököseként mutatja meg, hogy a fentnél mindig van egy szinttel feljebb, minket meg ehet a penész, hogy a taljánoknál a csuklóból világsztár képességű énekest képesek az ottani undergroundban tartani.

Gyászba feledkezett testvéreimnek tehát csak annyit: ha az olaszoknál még Süsü, az egyfejű is ilyen tüzet tud okádni, nem kell félni a mesebirodalom megszűnésétől, mert amíg Sárkányország létezik, rapszódiát fütyülő királyfiak is létezni fognak. Itt a vége, fuss el véle.

Garael