Kiadó:
Amherst Records

Honlapok:
www.spyrogyra.com
myspace.com/officialspyrogyra

Talán nem vág közvetlenül a profilunkba, de nagyon szeretem a Spyro Gyra (ejtsd: szpájró dzsájra) zenéjét. Akkor figyeltem föl rájuk először, amikor a Dream Theater "Images & Words" című lemeze megjelent 1991-ben. A legendás progresszív metál albumot Jay Beckenstein-nek, a Sypro Gyra szaxisának BearTracks nevű stúdiójában rögzítették, s ha már ott sertepertélt a tulaj, hát megkérték, hogy fújjon az "Another Day"-be egy pár helyre kis szoprán szaxofon szólót. A sztori szerint ott helyben rögtönzött egyet, majd megkérdezte, hogy följátssza-e még néhányszor, de a DT elképedt tagjai úgy ítélték, hogy már első nekifutásra is kiválóan sikerült a dolog...

Néhány esztendővel később szisztematikusan elkezdtem fölfedezni a bandát, begyűjteni a legjobb lemezeket. Nem volt könnyű dolgom (el is tartott évekig), hiszen a diszkográfia majdnem olyan hosszú, mint az egyenlítő: 27 sorlemez, 2 koncert album, 3 box set-válogatás. Az együttest általában a könnyű (soft, smooth, easy-listening) jazz kategóriába szokták sorolni, de én ezzel nem minden tekintetben értek egyet. Csak azért, mert előre jól megkomponált, szép dallamokkal dolgoznak esetleges, emészthetetlen szabad improvizációk helyett, még nem kell föltétlen egy lapon emlegetni őket nyálas Kenny G-vel és hatásvadász magyar klónjával, St. Martinnal.

A Sypro Gyra legénységének kisujjában van a szakma és évtizedek óta ömlik belőlük a minőségi jazz fusion, lényegében stílushatárok nélkül és rengeteg etno-world hatással. A "The Deep End" című 2004-es lemezük nálam alapműnek számít olyan legendás albumokkal együtt, mint a Wheather Report "Heavy Weather"-je (1977), a Dixie Dregs "Dregs Of The Earth" korongja (1980), vagy a Dave Weckl Band "Rythm Of The Soul"-ja (1998). De összehasonlító példaként emlegethetném Lee Ritenour-t vagy a Steps Ahead-et is.

Talán bocsánatos bűn – főleg ezen az oldalon – ha nekem inkább a vérbő, gitárral legalább itt-ott megtámogatott szerzemények jönnek be elsősorban. Sajnos ezt a lemezt valóban a pihe-puha megközelítés jellemzi, valamint a karibi és brazil zenei hatások. Az igazi groove-os nóták, mint pl. a "Falling Walls" vagy a "Dancing On Table Mountain" nyomasztó kisebbségben vannak, és az énekesek használata (pl. Khuda, Chileno Boys, stb.) sem túl szimpatikus. Ez az album nem lesz a kedvencem, csalódottságomat pedig majd a "The Deep End" (2004) és a "Wrapped In A Dream" (2006) segítségével orvosolom…

Tartuffe