Kiadó: AOR Heaven

Honlap: myspace.com/gisweden

 
Bevallom őszintén, heavy-power metal fan lévén nem igazán szeretem az AOR-t, vagy más néven melodikus rockot. Kicsit úgy vagyok vele, mint a kanos báty az impotens öccsével: rokon lévén drukkolna az összejövő numerának, de diadalmas kacsintás helyett legfeljebb egy újabb, kudarc okozta, telezokogott zsebkendőt kap. Hiába, mikor a negyvenöt perces album tíz számából hat keserédes lassú – ráadásul már a második szerzeménytől szappanopera hangulatba kerülök –, rá kell döbbennem, hogy az igényesen megszerkesztett kompozíciók és az általában remek adottságokkal felvértezett énekesek ellenére is ez bizony nem az én zeném. Pedig úgy szeretném szeretni, de mindhiába próbálom a torkomon legyömöszölni az édeskés melódiákat, étvágy helyett leginkább a hányinger – no jó, az émelygés – fog el.

A Grand Illusionra sem a "célzott keresés" által találtam rá: a banda egyik énekese, Peter Sundell a Section A progresszív-metál csapat főnökének, Torben Enevoldsen csodagitárosnak Decoy nevű projektjében keltette fel a figyelmemet. Gyors keresés a neten, ami után kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy az említett csodavokalista "főállásban" egy AOR bandában énekelget, ráadásul nem is egyedül. Szerencsére volt erőm rávenni magamat a legfrissebb GI lemez, a "Brand New World" (2010) meghallgatására, ami után úgy éreztem, hogy az év kiemelten várt "duál duel" albuma csak tiszteleghet a svéd illuzionisták munkája előtt, pedig a favorit lemez nem más volt, mint az aktuális Allen/Lande etap. Persze most sokan mondhatják, hogy zeneileg azért nem volt olyan nehéz ráverni a "Showdown"-ra, de meg kell, hogy mondjam, korunk két, kiemelkedőnek tartott énekesének is csak a legjobb pillanataiban sikerülhet olyan produktummal előrukkolni, mint amit a svéd vokál-páros a "Brave New World"-ön hozott össze.

Mint már említettem, ez azért kevés lett volna ahhoz, hogy tavalyi listámban megemlítsem a lemezt, de úgy gondolom, hogy Huxley mester favoritja nem abból az AOR-alomból származik, ahol a riffek száma a szerzeményekével azonos, és a zenészek több balladát könnyeznek össze, mint amennyit Arany János költőnk egész élete folyamán alkotott. (Bocs az esetleges műfaji képzavarért!) Szerencsére ez most sincs másként, az új album vitalitása, optimista kicsengése elődjét idézi, könyörtelenül leszámolva a műfajjal szemben állított sztereotípiáimmal.

A csapat ugyanis kedvelve az ún. "aréna hangulatot", képes érzelmes kesergők helyett refrén centrikus himnuszokat írni, valahol az AOR és a hard rock határmezsgyéjén úgy, mint ahogy azt a keményebb kötésű Toto, vagy a hirtelen tököt növesztett Pride of Lions tenné. (Nem véletlen, hogy jelen albumon is Steve Lukather szerepel a vendégek egyikeként.) Ráadásul az együttes főnöke, a multihangszeres Anders Rydholm igen jó kapcsolati rendszerrel rendelkezik, így a vendégzenészek – és különösen a gitárosok – általában impulzív hozzáállása messzire űzi a műfajra jellemző szentimentális punnyadást.

A fémesebb, gitárorientáltabb megszólalás mellett természetesen megkapjuk a szokásos billentyűs paneleket is, melyek még most sem tudnak kimozdulni a nyolcvanas évekből: ennek ellenére a két énekes, és a gitárosok vendéghada azokat is a figyelem fenntartására ösztönözheti, akik szerint az AOR olyan, mint az iszapbirkózó nő – nevében harcos, ám igazából köze sincs a keménységet kívánó sporthoz. A Grand Illusion esetében azonban bátran kijelenthetem, ezúttal a harcművészetek szerelmesei is találhatnak olyan fogásokat, amit a brazil jiu-jitsu mesterei is megirigyelhetnek. Hajrá!

Garael