Honlap: myspace.com/granddesigner

Kiadó: AOR Heaven

Büszkeséggel tölt el, hogy Metalországban a tudósok is gyorsabban érnek el eredményeket, hiszen korunk egyik feltörekvő tudományterületének, a klónozásnak már a hetvenes években is kézzelfogható zenei eredményei voltak. Persze erre sokan legyintenek, mert valljuk be őszintén, azért a "fémiparban" sem dolgoznak folyton tökéletesen, és a replikáns termék nem mindig – sőt, általában – jóval szerényebb képességekkel rendelkezik, mint az eredeti forrás. Nem véletlen hát, hogy a rockerek egy része úgy van vele: minek hallgassam a másolatot, ha ott van az eredeti – ám azért arra is akad példa, mikor az állandó minőségkényszerbe hajtott példakép előbb-utóbb már csak a mellette elsuhanó másolatok lába nyomán felvert port láthatja, azt is csak messziről.

Mivel én olyan ember vagyok, aki a töltött káposztát hetekig képes enni, hogy aztán ismét előkotorja a fazékból a maradékot, általában jóindulatúan közelítek a zenei örökséget nyíltan felvállaló másolat-csapatokhoz, úgy vagyok vele, hogy amit szeretek, abból a sok is kevés. Persze néha ráfaragok, mert a mértéktelen zabának is megvannak a hátulütői – lásd gyomorrontás –, és hát őszintén bevallom, a jóindulat ellenére is általában csalódottan veszem tudomásul az adott klón színvonalbeli hiányosságait. Tapasztalataim szerint általában az olyan csapatok klónjai sikerülnek leginkább, ahol a stílusteremtő/stílusdetermináló vonások vannak annyira markánsak, hogy azok kézzelfogható plasztikussággal teremtsék meg a "géntérképet": ilyenkor aztán az sem számít, ha az eredeti együttes olyan, szinte elérhetetlen, vagy egyedinek tűnő aspektussal rendelkezik, mint egy-egy instrumentális, vagy vokális csoda. Az Astral Doors, vagy az Alex Beyrodt's Woodoo Circle bizonyította, hogy még a tökéletes másolásgátlóval ellátott bandák is – ahol ugye egy Dio vagy egy Blackmore jelenti a "copy-védelmet" – előállíthatóak azokban a fránya zenei laboratóriumokban, és még külön tudományos felkészültség sem kell hozzá.

A Grand Design a leírtakból következően elég nagy "handicappel" indul, hiszen a Def Leppard hangzásvilága, dallamfordulatai, vokális kompozíciói szinte egyedi jellemzőkkel hasítottak forgácsokat a NWOBHM fémtestébe. Éppen ezért jó pár leopárd szellemben íródott szerzeménnyel találkoztam korábban, de a recenzió tárgya nem volt rest egy egész lemeznyi, adrenalinnal fűtött hisztériával bombázni hallójáratainkat. No, és hát hogy sikerült a klónozás? Egyrészt pazarul: az említett stílusjellemzők egy az egyben varázsolják elénk a szupersztár státusz előtt álló nyolcvanas évekbeli Def Leppardot, s ha a dobhangzás nem lenne kevésbé szintetikus és a sound nem annyira túlkevert, még azt is elhinném, hogy a tökéletes idézés miatt a csapat dobosa csak a fél kezét használta a felvételek alatt. A svéd zenészek szinte hibátlan munkát végeztek, ha nem tudnám, hogy egy másik csapatról van szó, minden ellenérzés nélkül hihetném, hogy ezek jó pár éve a fiókban porosodó, és most elővett Leppard szerzemények.

De itt van ám ez a fránya SZINTE szó, mert hiába a lekopírozott zenei formagyakorlat, ha az a szikra hiányzik, ami annak idején klasszikussá robbantotta a britek munkáit. S hogy mi is ez a picinyke klón-hiba, ami nem engedi egy kvázi Leppard soralbummá avanzsálódni az "Idolizer"-t? Talán a ragadós fogósságnak, a slágerteremtés művészi tökélyre vitt képességének hiánya: a dalok, jóllehet kellemesek, dúdolhatók, híján vannak az IGAZI Leppard melódia-mágiának. Így aztán jóllehet idézőek, de nem igézőek, már a szó teljes leppardi értelmében, ez viszont a jelen esetben kevés. Hiába, talán nem talált eléggé süket fülekre a dallamvilág – vagy az a fránya grandiózus terv volt kevés a tökéletes klónozáshoz?

Garael