Honlapok:
www.josephmagazine.net
myspace.com/josephmagazine

Az rendben van, hogy Lengyelországban majdnem pontosan négyszer annyi ember él, mint hazánkban, így matematikailag bizonyíthatóan nagyobb esélyük van arra, hogy tehetséges zenészekkel ajándékozzák meg a világot – igen, a keményebb műfajok tekintetében is! Ugyanakkor mi vagyunk "Kodály országa", így elvileg egyfajta zenei Dávidként kéne porig aláznunk Európa, sőt a világ Góliátjait. Ehhez képest sehol se vagyunk, jóformán egy kezemen meg tudom számolni, hány nemzetközileg is vállalható együttest tudunk fölmutatni. Tartok tőle, hogy (miközben minden tiszteletem Kodály tanár úré) ez a népzene alapú "szolmizálós" zenepedagógia mára teljes csődöt mondott. Hogy ez kinek a bűne, annak kiderítését rábízom az illetékes szakemberekre…

Ami a lengyeleket illeti, volt ugyan nekik egy Chopin-jük, de nekünk meg volt egy Liszt Ferencünk, oszt akko' mi van? Akárhogy cifrázzuk, polák barátaink messze előttünk járnak (ld. Riverside, Division By Zero, Vader, Behemoth, stb.). A meglehetősen idétlen Joseph Magazine név nem egy személyt, hanem egy együttest takar, méghozzá egy olyan formációt, amely az instrumentális progresszív metál kategóriában is vastagon ránk pirít. Az ötlet Bartosz Socha gitáros és Marcin Walecki billentyűs agyából pattant ki, és jóllehet úgy hirdetik magukat, mint egy énekessel együtt dolgozó bandát, ez az "ének" maximum hörgések és dalokat fölvezető prózai szövegfölmondások formájában testesül meg.

A magyar analógia egyértelműen a K3 trió lenne, csak éppen a Socha-Walecki páros által kidolgozott koncepció valahogy egyénibb és zeneibb. Socha kiváló gitáros, remekbeszabott szólókkal és nyakatekert, de fogós (amolyan John Petrucci-féle) riffekkel; Walecki pedig egyéni hangszíneivel, ambientes elborulásaival, olykor Jean-Michel Jarre-t idéző megoldásaival járul hozzá a saját kiadásban megjelentetett anyag hírének öregbítéséhez.

Nem mondom, egy idő után elég egyhangúvá – kicsit háttérzenéssé – válik a dolog, de ezt könnyen lehetne orvosolni egy valódi énekessel. Érződik, hogy nagyon sokat molyoltak az album összetett kompozícióival, olykor föl is csillan néhány egészen remek, egyéni megoldás, de a lemez így is szinte térden állva könyörög egy bivaly nagy torokért, aki teleüvölti a számokat néhány kellőképpen kidolgozott fogós dallammal. Valahogy úgy, vagy még "úgyabb", mint a lemezt záró "Torn Piece Of The Sky" című balladában.

Tartuffe