Proto-Kaw: Forth (2011)

Kiadó:
Numavox Records

Honlap:
www.proto-kaw.net

Erről az albumról azonnal a klasszikus amerikai sikerfilm, az "Óz, a csodák csodája" (1939) jut eszembe, jelesül is az a jelenet, amikor Dorothy (Judy Garland) csodálkozva odaszól kutyájának: "Toto, I've a feeling we're not in Kansas anymore." (Totó, az az érzésem, már nem Kansasben vagyunk.) Hát igen, a Proto-Kaw már nem a Kansas, pedig Kerry Livgren, a zseniális progresszív rock legenda egykori gitáros-énekese mindent megtesz, hogy megidézze a régi időket, ráadásul ebben régi Kansas zenészek vannak segítségére.

Kicsit bonyolult a dolog, de lényegében a Proto-Kaw egy az egyben a korai, ún. "Mark II" Kansas reinkarnációja, vagyis olyan muzsikusok vannak benne, akik a hangos világsiker előtt, még 1971 és 1973 között alkották a csapatot. 2002-ben megjelentek a Kansas II demói "Early Recordings from Kansas 1971-1973" címmel, és ezen fölbátorodva Livrgren rávette hajdanvolt zenésztársait, hogy álljanak össze újra. Ebben a fölállásban, némi szünettel (2008-2010) elsősorban Livgren súlyos agyvérzése miatt, a "Forth" már a harmadik album.

Sajnos - a korábbi lemezekhez hasonlóan - a "Forth" is kimondottan öreguras fölfogásban fogant, még a hangzás is a '70-es éveket idézi; ennél még az immáron Steve Walsh által vezetett anyabanda is fiatalosabban, frissebben nyomja (lásd itt). A Kansas II muzsikusai közül nem egy 30 évig nem zenélt aktívan, és ez sajnos meg is látszik (főleg a minimál ritmusokon). Persze nem ügyetlenek, egyszerűen csak átrobogott fölöttük az időközben szinte fénysebességgel fejlődő rockzenei világ.

A szerzemények tulajdonképpen nem méltatlanok Livgrenhez, aki annak idején Walsh-sal együtt igazi motorja volt a Kansas sikereinek. A "Cold And Clear" vagy a komótosan, amúgy Pink Floydosan építkező "Greek Structure Sunbeam" pl. szép pillanatok, de egyszerűen önkéntelenül is azon kapja magát az ember, hogy folyamatosan ábrándozik: "Vajh, ha fiatal, technikailag képzettebb, lendületes fiatalok játszanák a dalokat!" Személy szerint engem John Bolton alkalmi fuvolázása is idegesít; a szaxofon nem zavar, de a fuvolától (bocs, Ian Anderson és Török Ádám!) a hideg víz ver ki.

Kedves Totó! Sajnos az az érzésem, hogy már nem vagyunk Kansasben, vagy ha mégis, akkor egy nyugdíjas otthon kellős közepén kötöttünk ki, ahol egykori legendák vetnek komor és lusta árnyékot.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika