Astral Doors: Jerusalem (2011)

Kiadó:
Metalville Records

Honlapok:
www.astraldoors.com
myspace.com/astraldoors

A monumentális Dio örökség elnyeréséért úgy tűnik, napjainkban legalább három nehézsúlyú és világhírű rock toro(c)k verseng. Elsősorban Jorn Lande, aki a törpe mester előtti tisztelgésként már akkor kiadta tribute lemezét, amikor Dio földi porhüvelye még jóformán ki sem hűlt. Azután - számomra némi meglepetést okozva - a SymphonyX énekese, Russell Allen, aki az önhibájából saját bandáján kívül szorult Mike Portnoy által sovány vigaszként életre keltett Adrenaline Mob számaiban egyre merészebben kántálja az apró termetű mágus varázsigéit.

S végül, de nem utolsósorban a svéd Nils Patrik Johansson, aki bármerre járjon is (Space Odyssey, Wuthering Heights, Lion's Share) egyfajta auDio-Dio hasonmásként üvölti bele gigantikus hangját a mikrofonba. Nyilván pontosan azért esett rá a választás, hogy az Astral Doors frontembereként a lehető legleplezetlenebb módon művelje zenei passzióját, egy az egyben "levéve" úgy Dio manírjait, mint sületlen, álmisztikus szövegeit középkori lovagokról, varázslókról, démonokról és sziklabörtönökről.

Ha egyedül a hasonlóság lenne szempont a Dio-féle "örökösödési perben", alighanem Johansson nyerne orrhosszal Lande és Allen előtt, mert stílusa nem keveredik úgy Coverdale hatásokkal, mint Jorn esetében, de a karcosságot sem erőlteti úgy, mint manapság Allen. Ezért hát szerencsés egymásra találás eredménye a "Csillagkapuk" szférikus összhangzata, hiszen a többi muzsikus is teljesen az Elf-Rainbow-Black Sabbath-Dio konstelláció foglya – hogy ne mondjam: szolgalelkű napszámosa.

Azt semmiképpen sem lehet elvitatni tőlük, hogy ez a koncepció nagyon fekszik nekik, jó érzékkel gyártják a klasszikus ízű, de modern köntösbe bújtatott rock himnuszokat. Régi tartalom ez új csomagolásban, és ráadásul egyre jobban megy nekik a dolog. Túrisas kolléga Top 10-es listáján a 2007-es album (New Revelation) egészen a 9. helyig kúszott, de érzésem szerint mind a tavalyi "Requiem Of Time", mind pedig a keresztes háborúk tematikáját körbejáró "Jerusalem" rá tudott tenni egy lapáttal.

Lehetne ugyan akadékoskodni, hogy a "Child Of Rock 'n' Roll" még címében sem igen tudott vagy akart leválni Dio "Rock 'n' Roll Children"-jének (Sacred Heart, 1985) kívánatos, kerekded emlőiről, de az Astral Doors esetében az eredetiség deklaráltan nem cél vagy szempont. Most, hogy szegény Dio – remélhetőleg – Teremtőjéhez költözött (Geezer Butler szerint papot kért halálos ágyához), nyugodt szívvel vigasztalódhatunk a tehetséges svéd epigonok olyan nótáival, mint a "Seventh Crusade" vagy a címadó "Jerusalem".

Tartuffe

Címkék: lemezkritika