Kiadó:
Universal Records

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
myspace.com/steelpantherkicksass

Elő a golyókkal! Nos, ha ez a mondat nem az 1/A számú lőgyakorlat előtt hangzik el, mondjuk a simonpusztai gyalogsági lőtéren, hanem egy csinos nő szájából, akkor bevallom, kellemes emlékeim támadnak – ám ha az említett hölgy kapásból nagyobbakat tud kirakni (mármint a golyókból), akkor bizony fel van adva a lecke az egyszeri "hímsoviniszta, mocskosdisznómindenférfiugyanaztakarja" kritikusnak. Nyugi, nem kell megijedni vagy rossza gondolni, az említett szavak nem Thaiföldön, a nemzeti idegenforgalmi politika hivatalosnak nyilvánított "találd ki, nő vagyok, vagy férfi" című vetélkedőjének elpuskázott válasza után kiáltatnak az éterbe, hanem egy művészinek szánt – no jó, nem művészinek, inkább alpárinak, de a kettő néha ugyanaz – Steel Panther album borítójáról, méghozzá a legújabbról, amúgy grafikai formában, enyhe célzásként vagy felszólításként a "magna actio"-ra.

Nos, aki ezek után nem kezd gyanakodni, hogy itt valami paródiáról lehet szó, az vagy szereti a porno-core-t – és ugye nekik nincs igazán humorérzékük, mert a porno komoly dolog –, vagy az olyan kifinomult humorvilág lelkes követője, ahová nem fér el (vagy be) a méretekkel igencsak összeegyeztethető altesti viccrészleg szó szerint sikamlós poénteremtése. Nekik tehát lassan leírva: igen, a Steel Panther egy paródia-csapat – elég csak egy pillantást vetni a honlapra –, még akkor is, ha a parodisztikus jelleg inkább a szövegi, mintsem a zenei világban nyilvánul meg, központi témaként a szexet körbejárva, mit járva, fröcsögve. No oké, de ilyen alapon a Manowar is az említett kategóriába férne bele, csak náluk a merevedés elsősorban a végtelen csatározástól keletkezik, és nem ott, ahol a párduc-fiúknak, akik viszont Joey Demaioékkal ellentétben nem veszik komolyan a témát, és talán még az ellen sem tiltakoznának, ha a metal árulóinak kijáró fenyegetés hatására el kellene hagyni a termet, pedig az eszköztárban bizony, hogy a panelek mellett precíziós fegyverek lapulnak (nem, nem a golyók, meg a puska).

H. Sanyi barátom annak idején pontosan mutatott rá a következő dologra: szar dolga van a bohócnak. Miért is? Szegény krumpliorrúnak ugyanis mindent tudni kell, amit a zsonglőröknek, akrobatáknak, állatidomároknak tudni illik, ráadásul orra bukva, hátrabukfencezve, és fityiszt mutatva. Ja, és persze szórakoztatóan, nevettetve, mert hiába a mutatvány, ha jutalma inkább a kínos csönd, mintsem a jóízű nevetés.

Steel Pantherék azonban jó bohócok: úgy tudják megidézni a manézs nagy művészeit, hogy az egy percig se legyen unalmas, és a deja vu ugyan minden hangnál fennáll, ám nem legyintünk unatkozva, hogy ááá, ezt már láttam, illetve hallottam. Ráadásul, aki nem ismeri az ihletforrásokat – és nem tud angolul – az is jól szórakozhat, hiszen a zenészek és az előadott dalok a stílus nagy pillanatait prezentálják, olyan eszenciát, amiért annak idején a Sunset Strip nagyipari módon szórta a világba a dollármilliókat kereső aréna és hajbandákat. Van itt hát minden, mi szem-száj, no és persze fül (a többi testrészről nem is beszélve) ingere, a Def Leppardtól a Mr. Bigen keresztül a Rattig és Mötley Crüeig, a Poisont pedig csak azért nem említem, mert a glamfiúk soha nem tudtak ilyen fémgolyókat asztalra (ki)rakni, mint amilyeneket az egykori Fight projekt első gitárosa kipenget. Michael Starr ráadásul jobb énekes, mint az egész idézetgyűjtemény összes dalnoka együttesen (kivéve persze Mr. Vocalistet), így aztán azok számára is élvezetes a mutatvány, akik a paródiamentes hajbandákon is csak röhögni tudtak.

Az első albumtól nem nagyon különböző, profi stíluskalauzt kapunk, a kérdés csak az, hogy meddig lehet még folytatni ezt a szex-kalandtúrát? Mert harmadikra már nem biztos, hogy "el fog sülni" a poén… bár az is lehet, hogy a Panther fiúk kezében ott a zenei viagra receptje – csak győzzük aztán szedni.

Garael