Erről a produkcióról nem lehet hagyományos lemezkritikát írni, sőt, még rendhagyót sem. Mert ez a cucc valójában nem egy rock album. Sokkal inkább reklámfogás, blöff, poén és végső soron márkaépítés. Maximum elmélkedni lehet – esszé jelleggel, belekontárkodva szociológiába, pszichológiába – a siker és a pénz jellemromboló mechanizmusán, és filózni arról, hogyan szakadhattak el a valóságtól a valaha volt pumacipős rockerek azon nyomban, ahogy Guy Laroche öltönyre váltották a farmermellényt, olyannyira, hogy nem hallják a fülükkel, ha a lemezük szarabbul szól, mint egy első demós garázsbandáé, és nem látják a szemükkel, ha az album borítója annyira gáz, hogy azt még ez a szóban forgó amatőr bagázs is szégyellené nyomdába adni.

Bár elképzelhető, hogy a St. Anger zenéjében, vagy a Death Magnetic borítóján is az az absztrakt művészi szemlélet tükröződik, ami a Lulun, amely szerint lehet valami annyira tré, hogy az már  kvázi zseniálisnak minősül, úgyhogy elképzelhető, bennünk van a hiba - nem értjük mi ezt, tufa rockerek... De az is egy lehetőség, hogy felsőbb körökben már csak ennyi jár egy misiért – feltételezem, ennyi zöldhasút minimum fizettek a művész úrnak vagy a hangmérnöknek a remek teljesítményért, mégis csak van benne egy fél órácskányi munkájuk, ha már ennyit kapott Trujillo is, mielőtt még egyetlen hangot is lefogott volna a basszusgitárján.

Lehet esetleg még azon morfondírozni, vajon hány értékelhetetlen produktumot kell kiadnia (vagy hány évre kell eltűnnie) egy Metallica / Guns and Roses szintű bandának ahhoz, hogy a népszerűsége jelentősen megcsappanjon. A példa azt mutatja: akárhányat, akárhányra. Ezen zenekarok olyan egészségtelen ismertségre tettek szert a '90-es évek elején, hogy olybá tűnik, a legcikibb teljesítménnyel sem tudják lenullázni azt – ahhoz nem élnek elég soká. Azért a Metallica ezt úgy látszik, nem teljesen így gondolja, ők szeretnék elkerülni a lassú lemorzsolódást, mely a Death Magnetichez hasonló, a kreativitás és a megújulás legapróbb jeleit is nélkülöző teljesítménnyel hosszabb távon óhatatlanul bekövetkezne. Márpedig, ha igazán jó lemezt nem tudunk írni, akkor írjunk nagyon..., hmm...,  különlegeseket!? Így legalább folyamatosan velünk foglalkozik a sajtó és nem lesz esélye a mai fiataloknak elsiklani mellettünk, megkerülni minket (ej, ha erre mondjuk UDO is rájött volna időben, Ke$hával duettezne inkább, mintsem hogy egyre másra gyártsa a korrekt, de nem kiemelkedő metal albumokat).

Eképpen okoskodhatnak. Olyan piszok gazdagok, hogy a lé már nem számít, már azzal sem tudnak mit kezdeni, amennyijük most van. Ergo bármit megtehetnek, ami csak eszükbe jut. - Te James, kivel nyomulnál legszívesebben? De ne rockert mongyá' nekem, mert az se érdekelt senkit, amikor Lemmyvel bratyiztunk. - Hát, Johnny Cash az cool lenne... - Ő már nem él, tesó. Meg azok a panterás gyerekek már csináltak valami country-metal cuccot, legyen most valami más... Valahogy így lehetett végül Lou Reed a befutó. Ehhez volt kedvük, és leszarják, hogy jó lesz-e a muzsika vagy sem. A lényeg az, hogy mindenki róluk beszéljen.

Nem mintha nem sülhetne ki valami igazán jó egy ilyen típusú együttműködésből. Csak ahhoz tudniuk kellene zenélni egy kicsit. Mert annak ellenére, hogy a Metallica piszok jól csinálta valaha azt, amit csinált, nem különösebben jó muzsikusok. Hiányzik belőlük az a képesség, képzettség, hogy a szűk műfajukból kilépve maradandót alkossanak. Nem véletlen, hogy az S&M se lett jó: Michael Kamen ide vagy oda, szerintem az egyik leggyengébb szimfonikus – rockzene kooperáció, amit valaha készítettek. Ezt érzem itt is: kevesek ők ehhez a kihíváshoz! Ha teszem azt, a "The View" riffjét Iommi nyomná, TÉNYLEG olyan hátborzongató lenne a muzsika, ahogy azt a mondanivaló megkívánja. Az is fix egyes, hogy például Steve Vai Reed beteg és kifacsart zenei világához is izgalmas zenei alapokat tudna biztosítani.

Szóval itt van nekünk egy cipész, aki olyan felkapott lett a lábbelijeivel, hogy mára már egy nemzetközi ruházati láncot igazgat. Neki jó, mert nem görnyed és gürizik egy rosszul megvilágított műhelyben naphosszat, helyette a divatszakma krémjével hetyeg. Nekünk meg az lenne az igazi, ha maradt volna a kaptafánál, ugyanis kurvára nem tudunk mit kezdeni az avantgarde ruhakölteményekkel, mikor szimplán csak egy tökös western csizmára lenne szükségünk.

Kotta