Kiadó:
Inside Out

Honlap:
www.thetangent.org

Sosem értettem igazán ezt a neo-prog elnevezést, azt hittem, új stílusmegjelölés akkor jár, ha sikerül elég markánsan különbözni a meglévő kategóriáktól – márpedig szerintem az ide sorolt együttesek (Marillion, IQ, Arena, Pendragon, stb.) nem tettek hozzá túl sokat a Yes, Genesis, King Crimson és a Pink Floyd által kitaposott úthoz. Ezzel szemben azokat, akik valamelyest megújulásra és egyéni látásmódra, hangzásra törekednek a progresszív érán belül (pl. Dredg, Bigelf, Beardfish, Von Hertzen Brothers), nem sorolják ide. Tudom, korhoz és helyhez is kötött egy áramlat önálló életre kelése, csak érdekességképpen vetettem fel ezt az anomáliát, és persze jól jött a "COMM"-ról írt recenzió felvezetéseként is.

Az eredetileg a The Flowers Kings oldalhajtásaként indult zenekar új albuma ugyanis egyértelműen az első csoportba tartozik, amennyiben kísérletet sem tesz a stílus megreformálására, újraértelmezésére. Tőlük teljesen hagyományos, kissé billentyű-túlvezérelt rockot kapunk. Öt szám, közel egy óra és – természetesen – egy koncepció (kommunikáció) köré felépülő sztori. Ahogy a nagykönyvben az meg vagyon írva. Az újdonságot kutatók ezért ne itt keresgéljenek! Akik ezzel szemben nem szeretnék elmulasztani az év egyik legjobb tradicionális felfogású progos lemezét (Don Airey "All Out"-ja mellett), azoknak erősen ajánlott a belefülelés.

Nyitásnak mindjárt egy 20 perces, többtételes kompozíciót kapunk, ahol nehéz nem észrevenni a Spock's Beard párhuzamot. Hiába, Neal Morse és egykori csapata sem akarta/akarja feltalálni a spanyolviaszt, csak szintetizálni és picit modernizálni a nagy elődök örökségét. Gyakran befigyel a Jethro Tull is, részben a fuvola használata miatt, részben pedig hangulatában. Bizony a fúvós hangszerek itt külön zenészt kaptak (Theo Travis – szaxofon, fuvola), ezért, és a gyakori jazz-rockos betétek, megoldások okán a Colosseum/Van Der Graf Generator vonal is bejön a képbe – ennyiben talán egyedinek mondható a The Tangent hangzása.

A Jethro Tull vonalat erősíti az ének alul-intonáltsága is. Ha van gyenge pontja a produkciónak, akkor az Andy Tillison billentyűs-zenekarvezető nem túl erős hangi adottságaiban rejlik. Ez szerintem nem túl zavaró, inkább csak erősíti a muzsika művész-rock jellegét. Negatívumként említhető talán még a ritmusszekció pontos, ámde innovatívnak semmiképp sem nevezhető játéka, ezzel szemben Luke Machin gitáros nagyokat teker, amikor időnként szót kap. Hogy a bandának humorérzéke is van, azt a "Tech Support Guy" bizonyítja, ez a szám kifejezetten zappás lett így, szerény véleményem szerint.

Úgy tűnik, ez a csapat a klasszikusokat próbálja meg (kifejezetten nagy merítéssel) megidézni és  ahogy látom, a vállalást maradéktalanul teljesíteni is tudták. Tillisonnak könnyen befogadható dallamokat, futamokat sikerült erre a CD-re írnia, így a muzsika - összetettsége ellenére - is gyorsan hat. Hibái ellenére szerethető munka, mert a pozitívumok jócskán felülmúlják a gyengeségeit. Idén a Haken már egyszer rendesen mellbe taszított, hogy emlékeztessen, nem szabad leírni ezt a műfajt, a The Tangent pedig bevitte az ippont érő dobást. Nem is ragozom tovább, a stílus kedvelőinek kötelező, de a kevésbé elkötelezetteknek is minimum javallott!

Kotta