Kiadó:
SPV

Honlap:
www.thegreybanner.com

Az európai szimfonikus power metal (bár egyesek szerint néha popmetal, ami azonban olyan paradox hibridet feltételez, mint mondjuk a "progresszív punk") királyai helyesebben királya és királynője (a szűznemzéssel megszaporodott Rhapsody of Fire és a Nightwish) mellett sajnos elég kevés figyelem irányul az olyan háttérbe szorított hercegecskére, mint a Dragonland. A svéd csapat amolyan levitézlett szegény rokonként áll abban a nemesi sorban, melyben a finn vérvonal - Stratovarius, Sonata Arctica -, a német wunderwaffe – Rage, Blind Guardian –, az elszármazott brazil család – Angra, André Matos – és a számtalan gótikus királyi ágyas – nőcis metal bandák – kapják a hol kétségtelenül, hol kétséges módon nekik irányuló figyelmet, néha még akkor is, ha a progresszió felé kacsingatva próbálják az említett, kényelmetlenné, vagy cikivé vált power vérvonalat az arisztokratikus kékről metál színűre csapolni.

Pedig nemhiába volt nem is olyan régen az ügyeletes kedvenc rovatban a sárkány família lokálpatrióta leszármazottja: az a komponálási intelligencia, mellyel a szimfonikus hatásokat integrálják a musical-es, epikus metal alá, könnyedén számol le azzal a lekicsinylő attitűddel, amivel a metal társadalom egy része viszonyul a dragon szót nevükben tudható bandákkal szemben.

Az évek során láthattuk, hogy nem is olyan egyszerű megtartani azt az egyensúlyt, ami ebben a műfajban még szavatolja a metal fanok érdeklődését, ugyanakkor elég teret ad a művészi megoldások kibontására, úgy, hogy azok ne forduljanak mézes-mázas giccsbe, vagy öncélú, herélt szimfonikus barázdabillegetésbe, lásd Virgin Steele. Szerencsére Dragonlandék nem estek az önmeghatározás skizofréniájának David DeFeis-i betegségébe, az alap, ha nem is a kétlábdob halmozó euro-power, de mindenképpen az az epikus kibontású metal, amiben a Manowarék, vagy a megfontoltabb, másodidőszakos Rhapsodyék olyannyira jók, de a B kategóriás csapatok ismerőseinek említhetném a megboldogult Dionysost is. (Nem, nem róluk nevezték el az oldalt…) Jóllehet, a szimfonikus részek a hagyományosnak mondható filmzenés világba kalauzolják a hallgatót, a gitármentes betétek néha a musicalek kissé modoros, ám számomra mégis kedves pillanatait idézhetik: a csapat zenéje azonban nem első hallásra fogyasztható slágerbomba-gyűjtemény, a dallamok harmadik-negyedik etapra fészkelik be magukat annyira az ember fülébe, hogy markáns módon elválaszthatóak legyenek. A hangzásban természetesen a billentyűs játssza a fő szerepet, de a gótikus bandák gyakran tapasztalt gitárszegénysége is távol áll sárkányoséktól, melyről két bárdista is gondoskodik.

Hiába azonban az instrumentális szekció bravúros kompozíció teremtése, ha nem állna a frontemberi poszton az a Jonas Heidgert, aki az Olaf Hayer-i iskolát kijárva még olyan huncutságokra is képes, mint a felvezető számként propagált "Fire and Brimstone", melyben egy elegáns bűvésztrükkel osztódik ketté, létrehozva önnön operaénekesi replikánsát. Persze az is lehet, hogy nekik nem volt annyi pénzük, mint Rhapsodyéknak, így Christopher Lee hiányában a mi Jónásunk volt kénytelen továbbképeznie magát az énekesi konzervatóriumban – hiába, nehéz a szegények sora…

A lemezről persze nem hiányozhat a több tételben megfogalmazott nagyepika sem, melyben Manowarékat megszégyenítő harciassággal és pátosszal vetítik elénk a koncept sztori csúcspontját jelentő ütközetet – itt egyébként olyan ínyencségek is találhatók, mint a hadakozás adrenalin túltermelésében kitört death-es rikács és némi blastbeat, persze csak amolyan színesítő jelleggel. Dragonlandék azonban jó harcos módjára nem bíztak semmit a véletlenre, így meghívták vendégszereplésre az újgenerációs power fiatal üdvösségét, az Amaranthe-ot is, akik minden bizonnyal amolyan fiatalos inspiráló hevülettel csiholták forróbbra a sárkány tüzét. Hogy hol, azt döntse el ki-ki maga az album meghallgatása után.

Garael