Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
www.officialvangough.com
myspace.com/officialvangough

Miközben ezt a lemezt hallgattam, az a képtelen ötlet jutott eszembe, hogy mi történne, ha Vincent van Gogh, holland posztimpresszionista festő és Lewis Carroll (alias Charles Lutwidge Dodgson), az angol gyermekirodalom nagy figurája föltámadnának és progresszív rock zene írására adnák a fejüket? Nem lehetetlen, hogy éppen olyan muzsika kerülne ki a kezük alól, mint az Oklahoma Citybe való gitáros-énekes-hangmérnök-producer Clay Withrownak, aki egyszemélyes projektből mára már stabil együttessé alakította a Vangough-ot. A "Kingdom Of Ruin" ezen a néven a harmadik lemez, de hozzám csak most jutott el a nemrégen Nightmare Recordshoz szerződött formáció híre.

Ezen az oldalon már többször értekeztem arról, hogy a progresszív metál súlypontja jó néhány éve áttevődőtt Észak-Amerikából az Öreg kontinensre, így az USÁ-ban többnyire durván alulfinanszírozott underground körülmények között tengődik a műfaj, amiért is - néhány tiszteletreméltó kivétellel - csak sokadrangú produkciók születnek. Úgy ítélem, hogy a Vangoughnak sikerült a mostoha körülmények ellenére is valami érdekeset, egyénit létrehoznia, jóllehet egészen nyilvánvalóan a műfaj európai képviselőinek hatásaira építve formálta meg saját arculatát. Elsősorban a Pain Of Salvation, azaz Daniel Gildenlöw befolyása érződik, de Withrow dallamairól gyakran eszembe jut Marcel Coenen (Lemur Voice, Sun Caged) és a brit Haken dallamvilága is.

A "Kingdom Of Ruin" hosszú (15 nótás), komótosan hömpölygő, mesélős lemez, amely tényleg lehetne van Gogh darabos, mégis színes impresszionizmusának zenei megfelelője, mint ahogy a dalszövegeket ihlető szürreális "Nyúl birodalom"-tematika is pontosan illene Lewis Carrolhoz, az "Alice Csodaországban" szerzőjéhez. Olyannyira, hogy a lemez koncepciója tulajdonképpen egy újraértelmezett változata az angolszász meseirodalom e klasszikusának.

Az album jól hallhatóan két részre osztható, melyeket éppen középen választ el egymástól a "The Transformation" című (ál)szimfonikus instrumentális közjáték (track 7). A lemez első fele metálosabb, karcosabb hangvételű, míg a második rész már érezhetően a dallamorientáltabb (néha szinte csöpögős, pl. "A Father's Love") rock kategóriába tartozik. Kicsit skizofrén az eredmény, de ez minden bizonnyal a koncepció része.

Withrow volt az anyag hangmérnöke, és a hangzásra nem is lehet panasz, már amennyiben valaki szereti a kicsit természetesebb, de épp ezért szikárabb megszólalást. Az én ízlésem ebben a műfajban valamivel több billentyűt (főleg szólóra gondolok) kívánt volna meg, és a gitármunka is lehetett volna technikásabb. Withrow megbízható, korrekt gitáros, de egy ilyen típusú zenében az ember valahogy mégis igényli az átlagon fölüli virtuozitást.

Ha meggondolom, talán Clay Withraw lehetne az amerikai "Daniel Gildenlöw", de biztos vagyok benne, hogy fele annyi támogatást vagy figyelmet sem fog kapni, mint amit megérdemelne. Kíváncsi vagyok, hogy a Pain Of Salvation hazai rajongói ("Will the real shockmagazin, please, stand up?") megadják-e Withrownak az esélyt. Az biztos, hogy aki alámerül ebben a nyúlodúban, furcsa, de káprázatos zenei utazásra számíthat.

Tartuffe