Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
www.theocracymusic.com
myspace.com/theocracyband

Két évvel ezelőtt, az euro-power látszólagos kifulladásának idején, még mielőtt térdre borulva zokogtuk volna világba bánatunkat, éppen onnan érkezett az isteni csoda, ahonnan aztán igazán nem vártuk. Az amerikai Theocracy egy – valljuk meg, jogosan – teljesen ismeretlen debütalbum után úgy robbant be az európai power trónkövetelőinek sorába, ahogy az egy rejtett tartalékhoz illik, aki a döntő pillanatig rejtőzködve képes a csata kimenetelét fényes győzelemmé változtatni.

Nos, igen, a fiatal Matt Smith tulajdonképpeni egyszemélyes projektje friss szellőt varázsolt az euro-power kissé pohos szagúvá változott szegleteibe, ötletes, a hagyományokat és a progressziót ötvöző muzikális lelki gyakorlatával – mert hogy mondani ne feledjem, keresztény szellem suhant át velük Európán –, mellyel aztán sikerült is felrázni a tespedésben belterjessé váló kontinentális metal társaságot, aminek hatására (hát lehet, hogy nem pontosan a Theocracy miatt, de így jobban hangzik a kritikában) aztán Tóbias sikeresen újította fel operáját, és hát a Helloween még az olyan kétkedőket is meg tudta győzni szerepéről, mint a Metallica kultusz egyik magyarországi megteremtőjét, aki lapunk írott hangjegyekbe foglalt munkatársa. (No, ki az, akire ezzel a remek kis rébusszal céloztam?)

A recept, ami annyira sikeres volt a "Mirror Of Soul"-nál, tulajdonképpen nem változott, pusztán az alkotó elemek csiszolódtak még tökéletesebbre, köszönhetően a projekt valódi együttessé válásának, és persze az eltelt évek tapasztalatainak. Az alapvetően az Edguy-Avantasia-Blind Guardian tengelyen mozgó dallamokat ezúttal is sikerült az amerikai progresszív thrash, illetve power metal riff-raf(f)ináltságával párosítani, így valósulhatott meg minden olyan fan álma, aki egy szerzeményben szeretné hallani a Helloween mézédes refrénjeit, a Dream Teather első három albumára jellemző tökös progressziót, és a Megadeth "Rust In Peace" korabeli gitárpárbajainak komplex gyönyörűségét. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy Mattnek nem probléma a Halford féle magas C-t kiénekelni, talán nem is lesz meglepő, hogy a hatások között olyan kultusz albumok jelenlétét is érezni, mint a Judas etalon "Painkiller"-je – bár ezt a cselt a csapat, illetve Matt már a korábbi albumon is eljátszotta – ami persze az eredményt tekintve nem baj, sőt: a folytatás a filmekkel ellentétben nem csak, hogy tudta tartani a színvonalat, de mint említettem, sikerült a tökéletesedés is – naná, ha Isten velünk, ki ellenünk?

Mégis, mi az, ami konkrétan új eredményeket szült az új albumon? A refrének és a Savatage-féle teatralitás a már megszokott, ám a gitárszólók – köszönve a hangszerkezelők csapata növekedésének – olyan élvezetes produkciókkal kápráztatják el a nagyérdeműt, ami unikumként képes a keresztény metalra jellemző extázist dallamok helyett – illetve mellett – húrokba oltani. Hallgassuk csak meg a "The Gift Of Music" TSO-ban gyökeredző, musicales dallamaira ráépített instrumentális végkifejletét, hát mi ez, ha nem egyfajta zenei orgazmus, ráadásul túlpozícionált tömeghalál (Megadeth) nélkül. A hangszerkezelésben néha felsejlik a Dragonforce agyament sebességmániája is, de Theocracyék képesek úgy a dinamikával játszani, ahogy a sárkányos haverok a számítógépes játékokkal, a gitáros párbeszédek pedig – stílusosan legyen írva – önmagukért beszélnek.

Sajnálom, hogy a csapat célirányos europizmusa szinte egyedülálló odaát, mert a (t)ősgyökeres amerikai metal stílusokkal összekötött véregyesítés még a déli tesóknak (Brazília) is innovatív példával szolgálhatna, köszönhetően annak a határokat figyelembe nem vevő keresztény bátorságnak, mellyel akár Theo-Crazy-nek is nevezhetnénk őket. Ámen!

Garael