Kiadó:
Barclay

Szinte már hallom a kollégáim és néhány személyesen is ismert olvasónk méltatlankodását. "Mi a túrót keres ez a szar a blogon?" Pedig ez a raï tényleg nagyon raj (vagány, király). Hogy ezt a bugyuta szóviccet érthetővé tegyem, kénytelen vagyok egészen a "tojáshoz" visszamenni. Szóval a raï-nak semmi köze az olasz RAI nevű közszolgálati műsorszóróhoz (Radiotelevisione Italiana), hanem valójában egy sajátos arab népzenei stílust takar, ami valamikor még a XX. század első felében született muzikális algériai beduinok között. A stílus központja az algériai Oran, ahol - mint általában a kikötővárosokban - színes összevisszaságban egymásba gabalyodott több népcsoport és kultúra, beleértve a különböző zenei hagyományokat is. Az alap nyilván arab, de megtalálhatók benne az afrikai-törzsi, spanyol, francia zene és általában véve (főleg az utóbbi évtizedekben) modern európai irányzatok hatásai.

Ezt a multikulturális "világzenei" (hogy utálom ezt a kifejezést!) keveréket a hagyományos muszlim társadalom (elsősorban az ún. fundamentalista szegmens) nyilván nem fogadta túl nagy megértéssel, ezért a raï koronázatlan királyának, Khalednek 1986-ban Franciaországba kellett áttelepülnie. Ennek a stílusnak ma már inkább Franciaország a központja, ahol az egyre növekvő muszlim lakosság komoly támogatást és (nem utolsósorban) fizetőképes piacot jelent.

Az album a párizsi Palais Omnisports de Paris-Bercy-ben megrendezett 1998-as megakoncert fölvételeit tartalmazza, ahol Khaled mellett föllépett a raï másik két emblematikus figurája, Rachid Taha és a Khaled trónörököseként emlegetett fiatal Faudel. A show tényleg nagyszabásúra sikeredett, rengeteg háttérmuzsikussal, népzenészekkel, vonósokkal, fúvósókkal, miegymás. A szetlistán helyett kaptak mindhárom előadó legnagyobb slágerei néhány hagyományos, örökzöld arab népdal földolgozásával megspékelve.

Az európai füleknek a muzsika kétségkívül idegen (vagy inkább egzotikus), de ma már e zenei választóvonalak egyre vékonyodnak, a Myrath, Orphaned Land, Edgend óta pedig már a metál sem annyira angolszász, mint régen (nem is beszélve a skandináv folkmetál őrületről!). Amit ez az anyag kínál az embernek, nyilván nem metál, még csak nem is rock, de azért nagyon szerethető. Az egész varázslatosan meg van hangszerelve, népi hangszerek garmadája, egy kamarazenekar, egy hallhatóan kompetens héttárbanda... és igen, olykor még gitárszólók is hallhatók rajta (Didi)!

Mivel három külön előadó dalai szerepelnek az albumon, s mivel maga a raï is rendkívül változatos műfaj, nem túl homogén az anyag, de tulajdonképpen pont ez teszi érdekessé. Föltűnnek egészen meglepő hatások is, mint pl. a salsa (Omri) vagy a diszkó (Voilá, Voilá), de akadnak instrumentális részek is. Az "1, 2, 3 Soleils" igazi bőségszarú, összesen 23 nóta szerepel a dupla CD-n, s nem is a rövid 2-3 perces fajtából. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy óvva intsem az érdeklődőket az Ark 21 kiadó által 2001-ben megjelentetett 1 CD-s, csúnyán diétás változattól. A 23 nótából mindössze 3-4 töltelék akad, pl. a Paul Anka és Frank Sinatra által világhírűvé tett, eredetileg francia dal, a "My Way" (Comme d'habitude) francia és arab nyelvű változata.

Sokáig nem mertem ezen a blogon recenziót posztolni az "1, 2, 3 Soleils"-ről, de azután megláttam a shockmagazin.hu-n, hogy nemrég az alapító főszerkesztő Valentin Szilvia (Rockinform) a "Heti kedvenceink" rovatban szerepeltette. Fölbátorított, hogy nem én vagyok az egyetlen rocker, aki fémszívébe fogadta a három arabus sajátos zeneiségét. Talán idővel majd a Myrath új lemezéről is írnak kritikát...

Tartuffe