Kiadó:
Magic Circle Music

Honlap:
www.burningstarr.com
myspace.com/jackstarrsburningstarr

Duzzadó izmú harcos öldökli a gaz ellenséget, miközben a dúskeblű, fülbevalóba öltözött hölgy epedve várja, hogy a bárd megpihentével ő is megkapja a maga dárdáját. Nem, kedves olvasók, ez nem az udvari festőm új életképe rólam – bár nem állna messze az igazságtól, kérdezzetek csak meg egy szavahihető embert, például H. Sanyit –, de még csak nem is az új Manowar album borítója. Jack Starr ugyan tagja az "Amerikai Igaz Metalosok" szövetségének, de ő a hero-heavy intellektuálisabb oldaláról érkezett, még akkor is, ha ezt tulajdonképpen eredményesen sikerül titkolnia. Gitáros hősünk ugyanis annak a Virgin Steele-nek volt megbecsült tagja és tevékeny alkotói részese, ahol mostanában David DeFeis próbál úgy heavy metalt írni, hogy ne legyen benne se gitár, se riff. Ebből persze kitűnik, hogy David barátunk a zenei konzervatórium után elmehetett volna néhány állattenyésztői kurzusra is, hogy megtanulja: a paripából bizony nem lesz tenyészmén, még akkor sem, ha szárnyakat adva kinevezzük táltosnak.

Starr viszont úgy látszik, felismerte, hogy DeFeis a zenében akarja reprodukálni Bergman klasszikusát, a "Suttogások és Sikolyok"-at, és jó patrióta módján inkább megmaradt az amerikai fémnél: a Manowar indulós, slágeres vonalán egyenletes színvonalon haladva gyártja könnyen fogyasztható, ökölrázós dalait, és meg kell mondjam, ha annyi pénz állna mögötte, mint amennyi a mentor DeMaio csapatát támogatja, minden bizonnyal együtt emlegethetnénk a metal királyaival. No, oké, a jelenlegi énekes, Todd Hall nem éri el a mano-tenor színvonalát, de meg kell állapítani, hogy vokális teljesítménye vagy a stúdiótechnikának, vagy – és ez azért kevésbé valószínűbb – egy énektanár aktív közreműködésének köszönhetően látványos – illetve hallványos – fejlődésen ment keresztül a 2009-es albumhoz viszonyítva.

A zenei koncepció is módosult kicsit, míg a "Defiance"-en inkább az epikusabb megfogalmazású, terjengősebb szerzemények hívták harcba a metal vitézeket – bár azért a lemez címadója a jó öreg hatásvadász hagyományokkal teremt tábortűz hangulatot –, addig a "Land of The Dead" a konkrétabb megfogalmazású, blitzkrieges indulók gyűjteménye, azonnal ható, közhelyes, ám mégis szerethető dallamokkal, melyeket már első hallásra is együtt dúdol a hallgató az énekessel. (Nem elírás, mert a refrének annyira közérthetőek és szabály szerintiek, hogy már előre kitalálhatjuk a dallamívek alakulását.) Persze aki nem szereti ezt a fajta egyértelműséget, az csak legyinteni fog az ezerszer hallott megoldásokra, de én olyan ember vagyok, aki századszorra is megeszi a töltött káposztát, még akkor is, ha újramelegített.

Az instrumentális szekcióra sem lehet panasz, a hivatalosan is igazolt ex-Manowar dobos, Rhino munkájával Starréknak sikerült a heveny Manowar elvonási tünetektől szenvedő betegeknek kellemes pótszert találni, kár, hogy a DeMaio-ék gondozása alatt működő Magic Circle Music nem ölt bele több pénzt a produkcióba – naná, minek a szűkös piacon új ellenfelet kreálni –, mert egy "bombasztikusabb" hangzással minden bizonnyal nagyobbat durranhatna a lemez. Csak aztán nehogy rászokás legyen ennek is a vége!

Garael