Nem tehetek róla, de irritálnak a simulékony, puha kézfogású férfiak. (Írhattam volna puhapöcsűt is, de akkor megint kaptam volna az ívet a beteg fantáziájú munkatársaimtól…) Krisztiánnal személyesen ugyan még nem találkoztam, de az eddigi tapasztalataim alapján ő ennek éppen ellentéte lehet. Mármint a simulékony, döglött hal kézszorítású, számomra taszító típusnak.

Egy karakán magyar legény, akinek van véleménye a világról, aki tisztában van kiemelkedő hangszeres képességeivel, mindezt fel is vállalja, sőt büszke is rá, mondván, keményen megdolgozott érte. Legyen is büszke, igaza van. Meg azt is elmondja, kertelés nélkül, ha szerinte valaki zenészként és/vagy emberként egy kalap szart sem ér (ráadásul kb. így mondja el…). Ezen a téren talán bölcsebb lenne néha egy kis politikai korrektség, elsősorban a saját érdekében, de láthatóan őt ez sem zavarja.

Azért ez a felütés, mert a Lélek-Gyilkos érezhetően Krisztián személyiségének lenyomata (is). Ilyenformán tökéletesen őszinte, senkinek és semmiféle elvárásnak megfelelni nem akaró anyag. (Hú, de megnézném a fejét, ha egy producer, esetleg egy stylist megpróbálna kéretlen irányt szabni a Lovreck zenekarnak, ha-ha! Meg nem sokkal később aztán a stylist fejét is megnézném…)

Arcba mászó, beton, kompromisszumok nélküli anyag lett tehát a debüt, ami kimondottan jólesik a rockzenét is átitató trendek (hopp, kimondtam a szót, megyek  hányni…) ellenében. Milyen vicces és szánalmas már, amikor pl. a Depresszió beszél ugyanilyen indíttatásból készülő lemezükről, holott más sincs benne csak kínos megfelelés az aktuális elvárásoknak. (Most nem mondtam ki, de azért megint elmegyek hányni…)

A Lovreck rögtön kénytelen lesz megküzdeni (nem féltem Őket) egy hangos és gőgös ellentáborral, akik húzzák a szájukat, ha technikai felkészültséggel és hosszú gitárszólókkal találkoznak. Van olyan gitáros (!) fórum, ahol közmegegyezés szerint pl. Steve Vai közellenség, merthogy mit nem képzel ez az ember, hogy képes a zenét mindenféle bűvészmutatvánnyal helyettesíteni. Legyen igazuk ..., boldogok a lelki szegények, bár azt azért hadd jegyezzem meg, hogy érdemes lenne néha ugyanilyen önelégültséggel bekiabálni majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyitott ablakain is, hogy kurva nagy bunkóság ám pl. a hárfaoktatás, mert ha nem megy érzésből, kár technikázni a muzsika kárára.

Márpedig ha Krisztián elindul egy gitáros tehetségkutatón, azt vagy megnyeri, vagy második lesz, így a zene ennek megfelelően gitárgazdag, el sem hiszitek mennyire. (A  másodgitáros-harcostársként muzsikáló Kárpáti Zoltán önmagában is alázza a magyar átlagot.) Stílusát tekintve pedig technikás, húzós heavy metal, amelyre érezhetően hatottak Krisztián (gitár)hősei, alkossanak ők ritmusgitáron (Hetfield, Mustaine, de a "Tiéd volt" középrésze pl. tiszta Annihilator) vagy szólóban (Kee Marcello, John Petrucci, stb., hosszú a sor…) maradandót.

Meglepően jók a szövegek, prozódiai hibák nélkül, ami nagyon nem egyszerű feladat a magyar nyelv sajátosságai mellett. A lemez pedig kiválóan szól. És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol kritikát is meg kell fogalmazzak. Ez pedig nem más, mint Krisztián hangja. Nem túl nagy terjedelmű, de pontos, tiszta férfihang, amivel alapvetően nincs is semmi probléma, sőt mindezzel kiválóan is bánik, dallamai jók, együtt húznak a zenével. Mégis…

A lemez végére már nekem túlontúl egydimenzióssá vált, és úgy éreztem, kellene egy kis változatosság az ének terén. Most olvasom, hogy nincs jó véleménye az énekesekről és személyes élményeiből táplálékozó szövegeit nem szeretné, ha más énekelné el. Megértem, de ezen a ponton nem biztos, hogy teljesen egyet is értünk, ám ettől ez még egy nagyon-nagyon jó lemez.

Túrisas