Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.ronnymunroe.com
myspace.com/ronnymunroe

Nos, mi van akkor, ha egy templomban találkozik a pap, a királynő és a király? Mielőtt rávágnátok, hogy mi más, mint uralkodói esküvő, gondolkozzatok csak kicsit angolul – church, priest, queen, no, így már mindjárt más a királynő fekvése, ugye? Mert hát, ha Ronny Munroe, az USA-power legenda, a Metal Church valamikori énekese a Queensryche valamikori gitárosával ígéri azt, hogy olyan albumot raknak össze, melyben a Judas Priest-klasszikus "Painkiller" robog be az elsőáldozós királynő birodalmába, és mindehhez a gitármágus Stu Marshall, valamint Chris Caffery mond áment, még azok is minden bizonnyal felkapják a fejüket, akik már rég lemondtak a templomi imáról.

No persze, hallottunk már elég ígéretet ahhoz, hogy szkeptikusak legyünk, és hát azt kell, hogy mondjam, Munroe is tévedett…, mert nem említette, hogy a templomban bizony szellemidézés is lesz – ebben a templomban szabad – mégpedig azé az énekesé, aki minden bizonnyal örömest huppant le közénk a felhők szélén ücsörgő, dohányzásra bírt angyalok mellől. Igen, aki szerette Dio doomolós, kissé monotonabb, szikárabb szólólemezeit, vagy a legutóbbi "Heaven and Hell" albumot, az minden bizonnyal úgy fogja magát érezni, mintha démon érintené meg, mikor a "Touched By A Demon"-ban, vagy a "Blood Red Sun"-ban felismeri a Sabbathba oltott, ismerős frazírokat, még akkor is, ha Munroe hangja teljesen más karakterű, mint a megszólított példaképé. Jó, de hát hol marad akkor a "Painkiller", vonhatnak kérdőre azok, akiket sikerült a reklám-szlogennel beetetni: nyugi, a sikoly- és riffzabálók megkapják azt, amire éheznek – csakúgy, mint a zombi-apokalipszist felvázoló "Let Them Feed" című szerzemény élőhalottjai, hiszen valószínűleg a Judast elhagyó Halford is valami olyasmire vágyhatott annak idején (nem tollboára!), mint a klasszikus Killer-hanvételt modernizáló, "Rock And A Hard Place".

A lemez első fele tulajdonképpen tehát a beígérteket próbálja megvalósítani, és szerencsére nem csak vízió szintjén, ámbár a "The Vision"-ben Halford helyett szintén a már említett Dio hatását érzem: az első három szerzemény viszont standard US-angolszász power himnusz, amúgy tökönrúgásos, célirányos módon, némileg a populárisabb időszakát élt – már ha lehet ilyen jelzőket használni ebben a műfajban – Vicious Rumors dallamvilágát idézve. Munroe fénykorát újraélve hozza a karcos-sikoltós témákat, melyeket a gitárok mázsás riffekkel próbálnak az égből a föld alá húzni, tudjátok, illusztrisan, amúgy hat lábnyi mélyre. (Akinek túl költői volt a metafora, azoknak csak annyit: bivaly módon szól a gitárcucc, ennél mélyebbre már csak a lelógó ruhaszárító köteleket lehet hangolni.) Az elmondottakban kivételt csupán a záró, pompásan eltalált, kőbe vésett country n' blues képez, melyben Munroe megmutatja, milyen is lenne, ha  Bon Jovi barátunk kasztráció helyett inkább még két fém-here mellett dönt, már csak a maszkulitás végett. (A Steel Pantherék tudtak volna adni…)

A főszerep azonban egyértelműen Munroe-é, ami baj is, meg nem is: az énekes szívét-lelkét kiénekli-süvölti-rekeszti, ám én – ha már ilyen gitáros felvezetést sikerült összeimádkozni – egy kicsivel több szólót vártam, amiből persze van, csak nem elég. Mert tudjátok, a jóból a közhiedelemmel ellentétben nem árt meg a sok. Ja, amúgy meg milyen az album? Sokk! Tehát híveim, imára, szaladjatok a templomba papokat meg királynét nézni, izé, hallgatni.

Garael