Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.the-scorpions.com

Nem tudom, ki, hogy van vele, de véleményem szerint a tavaly elbúcsúzott Scorpionsnak (hogy mitől is búcsúzott el, azt az utóbbi időszak nyilatkozatainak és jelen írás tárgyának fényében bevallom, nem tudom) fullánkos lemezével sikerült az életmű-lezáró, összegző albumok definícióját megalkotni. Igen, kérem, így kell 12 szerzeménybe sűríteni jó pár évtizedet. Erre mit ad az ég? Itt van a re-produkció (igen, így, kötőjellel írva), ami mire is hivatott? Hát az újradefiniálásra semmiképp, még ha annak is szánták, ugyanis a Scorpions nem ez a műanyagszagú, kicentizett slágergyártásba iparengedélyt szerzett, rutinszagtól bűzlő valami, még akkor sem, ha a megszólalás – és csakis az! – eléri az új évezredes tömeg-színvonalat.

Persze legyinthet bárki rám, mondván, ugyan, kérem, a lemezre felrakott, agyonjátszott slágerek örökké zöldek, de kérdem én, mi szükség van akkor egy TESCO forgalmazásra gyártott (valahogy úgy, ahogy a filmeknél a "direct to DVD" remekek) best of-ba préselni őket, a százegyedik bőrt is lehúzva a rókáról, illetve a skorpióról? Ráadásul mindezt úgy, hogy a tálalás még a nosztalgia faktornak azt a szikráját is kiölte a számokból, ami esetleg egy pici lángra gyújthatná a valamikor hatalmas tűzzel égő szenvedélyt. Mert az biza' úgy tűnt el a lemezről, mint Kiske irtózása a kurvaléttől (az utóbbi szerencsére), és mi maradt utána? A pénz füstölgő, fanyar illata…

De hogy valami jót is írjak, és a vitriolos epe helyett némi jóindulatot is csempésszek ezekbe a fránya bitekbe, a felrántott pár feldolgozás, ha nem is teljesen, de valamennyire megbocsátatja velem a profi(t) hozzáállást. A "Tainted Love" mindenesetre jobban sikerült, mint az ízléstelenségbe tetovált "Marilyn Manson"-nak, és hát a málházósra vett T.Rex szám is kellemes súlyossággal üti le a szinkópát a fejekben (bár itt némi nemzeti büszkeséggel kell megemlítenem, hogy a forradalom gyermekeinek etalon feldolgozását a "Nevergreen" követte el…). A lassú szerzeményekben Meine természetesen nem tud hibázni, a "Ruby Tuesday" ékesen bizonyítja, hogy a Rolling Stonest nem elsősorban Jagger hangjáért szeretjük, az "Across The Universe" pedig azt, hogy miért volt minden idők legtökéletesebb pop/beat bandája a Beatles.

Újból végigpörgetve az albumot, a "Tin Soldier" rockosított újraértelmezésének hallatán már-már hajlamos lennék az elérzékenyülésre, de ha a lemez elejére ugrok, rögtön légy- illetve skorpiócsapóért kiáltok. Mondjátok hát meg, emberek, mit tegyek, dühöngjek, vagy nevessek?

Garael