Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.myspace.com/crylord

Tegye fel a kezét, aki hallott már Boguslaw Balcerakról. Nem, kolléga, nem ő írta és rajzolta a Kisvakondot, egyébként is, ez egy zenei és nem filmes oldal. Más jelentkező? Nincs? Nos, ezen nem is csodálkozom, hiszen olvasóink zöme (az a hat-hét fő) valószínűleg nem a lengyel fémzenei underground kislexikonát forgatja szabad idejében, pedig lehet, hogy nem bánnák meg. Oké, tudom, polák barátaink nem éppen a fémélet fősodrában tevékenykednek, én így kapásból kábé egy lengyel metalcsapatot nem tudnék említeni – bár rémlik valami a sátánista-death oldalról, ami már csak az átlag "bratanek" keresztény értékrendszerét nézve is furcsa –, így talán nem meglepő, ha a fejemet vakartam, mikor megláttam, micsoda énekesi gárdát toborzott össze a lemez mozgatórugójaként funkcionáló gitáros. (Csak nem az ördög keze van mégis a dologban?)

Mert azért valljuk be, hiába váltja sokadik aprópénzre tehetségét Mark Boals, Göran Edman és Carsten Schultz, az átlag shred/arpeggio rajongó szívét csak megdobogtatja a kétharmados Malmsteen többség, ráadásul a fennmaradó rész sem ellenzéki szerepben ténykedik, hiszen Schultz barátunk "Domain" nevezetű csapatában csuklóból, illetve torokból rázza ki a neoklasszikus áriás-óriás magas C-ket. Igen, kérem szépen, ismeretlen lengyel barátunknak sikerült, ami a keleti blokkból korábban a Pushkinges orosz testvérnek, vagy a Symphonity szlovák legénységének: az abszolúte nemzetközi ismeretlenségből egykoron A kategóriás sztárokkal felénekeltetni gyermekkori álmát, mert nyakamat merném tenni, hogy Boguslaw tini korában heveny Malmsteen mérgezésben szenvedhetett, még akkor is, ha az elkészült szerzemények inkább a Boals-féle neoklasszikus-progresszív iskolához közelítenek, mintsem a svéd mágus közérthetőbb, dalközpontúbb egykori – ismétlem, egykori – attitűdjéhez. (Azért remélem, emlékezünk, hogy annak idején Szekeres Tamásnak is sikerült Ian Parry-vel egy ma is etalonként említhető kollaborációt megvalósítani…)

Meglepetés tehát nincs, annál inkább szerethető – már aki szereti ezt a stílust –, standard, romantizált dallamok, gitárbűvészkedés és progresszív szólóvezetés amúgy "Ring Of Fire/Mark Boals" módra, no és az énekesek képességeinek maximális kihasználására hegyező érzelmi csúcspont-áradat, még akkor is, ha koncerten már nem biztos, hogy így mennének azok a fránya, sztratoszférában kifacsart hajlítások és manírok. Azoknak pedig, akiknek kétségei vannak, hogy a rengeteg instrumentális bűvészkedés vajon nem olcsó trükk-e, bizonyságul és cáfolatul itt a lemez felvezető klipje, melyből kiderül, hogy Balcerak a dalokat nem a gitárszóló "rossz, de szükséges" keretének tekinti, így azok is élvezhetik a felhangzó szerzeményeket, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a progresszív felesleget (van ilyen, becs' szóra!).

Természetesen akad néhány ismerős dallam, amit az énekesek egy-egy névtelenebb produkciójukban már előadtak korábban – például Boals az oldal hasábjain korábban értékelt "Holy Force" albumon – de oda se neki, a körítés úgyis más, és még az sem zavaró, hogy a hangzás sajnos megmaradt undergroundnak, méghozzá jó mélyen, talán a vokalisták sikolyait próbálta a fránya hangmérnök ellensúlyozni, a fene vigye el a kezét.

A hangzáson kívül sajnos van még egy momentuma az albumnak, ami miatt nem tudom teljes mértékben kiélvezni a polak-venger barátságot, ez pedig a két hosszú, epikus szerzemény unalomba fúló érdektelensége. Úgy érzem, hogy éppen ezekben nem sikerült a mágiát belecsempészni a percek áradatába, ami pedig milyen hatásosan hömpölygött volna az érzelmek verte hullámok mellett…

Mindent összevetve, kellemes, és többszöri meghallgatásra érdemes anyagot hozott össze a lengyel vezető szereppel összeállított többnemzeti csapat, bizonyítva, hogy az internet korában a stúdióba elég a bitekbe zárt szellemeket (felénekelt hangsávokat) ereszteni, a többit megoldja a varázslat, vagy a technika.

Garael