Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.primalfear.de
myspace.com/primalfearofficial

A legutóbbi Scheepers szólóalbum valószínűleg az énekes kedvenc konditermében készülhetett, mert igen izzadságszagúra sikeredett. Hiába a szóló produkciók elméletileg rugalmasabb váza, ha Ralf olyan szögletes ridegvasakkal próbálta meghatározni – definiálni – eddigi életművét, amiből hiányzott a segítőtársak alkotói rugalmassága. Pedig istók uccse, nagy Primal Fear rajongóként igazán rokonszenvezve álltam neki az anyagnak, de a többszöri nekifutás ellenére is elégedett mosoly helyett a legnagyobb jóindulattal is csak amolyan Schwarzenegger féle "színitanodás" vicsorra futotta, melyben annyi az öröm, mint Luluban a metálindex.

Nem, nekem nem a panelekkel van a bajom – nemhiába volt nagyapám az állami építőipari vállalt fő betonkocka-gömbölyítője –, de azt elvárom, hogy az eredetiséget, újszerűséget nélkülözve legalább azonnal ható, adrenalin-pumpáló dallamokat és riffeket kapjak; olyanokat, amiktől kedvem támad a német kocsmárosné méretes hátsójára jókorát ráhúzni. (Nem vagyok a szado híve, de az ökölrázást meghagyom Túrisas kollégának, aki a pavlovi reflex ékes mintájaként veszi fel a boksz alapállást egy bizonyos német úriember neve hallatán, sőt, az sem baj, ha a nevet hat láb mélyre ássák. Kedvenc kollégám a germán vircsaft kedvéért önmaga ássa ki, lásd TOP 15.)

De térjünk vissza kedvenc testépítő Halford-imitátorunkra, akinek Primal Feares ténykedésétől a hívek nagy része továbbra is a korai évek szikár, Judas-ihlette energiadaráját várja az utóbbi albumok epikusabb-dallamosabb, a szimfonikát sem nélkülöző "puhább" világa helyett. Ennek megvalósulása azonban Magnus Karlsson beruccanásával valljuk be, eléggé valószínűtlennek tűnt, a svéd gitármágus-zeneszerző – de mondhatnánk persze Matt Sinnert és a csapatot tényleg szupergruppá avató Alex Beyrodtot is – inkább a dallamteremtés, mintsem a sikongatós kalapálás mestere, és ezért az is valószínű, hogy a bandában Scheepers csak versenyző és nem a tréner…

Mindezek ellenére az új album a "Seven Seals" óta eltelt időszak talán legkeményebb produktuma, tuti, hogy a tagok nem hashajtóval csalták ki magukból. Epikusabb szerzeményből csak egy jutott – ami szerintem az album mélypontja a maga lötyögős semlegességével –, az indulós jelleg előtörését a "forradalmi" dalcímek – "Strike", "Marching Again", "Unbreakable", "Metal Nation" – és a rövidebb szerzemények számának növekedése is plasztikusan jelzik. Az elmúlt évek fényében egyébként meglepő az epikus kudarc, hiszen mind az énekes, mind a zeneszerzők híresek építkező kedvükről, ám a csorbát egy jó vasmunkás szakmai tudásával voltak képesek igen gyorsan kiköszörülni.

A kezdő, intróval felvezetett négyes francia testőrökhöz méltó harci tapasztalattal vág rendet a metal ellenségeinek sorában, itt bizony nincs regélő mellébeszélés és mozifilmes vetítés, a feketeruhás fiúk bólogatós riffjeit pedig akár egy komplett barázdabillegető tenyészet is előadhatná. A neoérás Primal Fear féle dallamosabb vonalat a lemez közepe képviseli – szerintem éppen itt tud Scheepers igazán kibontakozni, mert torkában a sikolyterjedelmű acéldrótok mellett két bülbülmadár is fészket rakott – hogy aztán a "Marching Again" címéhez méltóan visszavegye a tempóalapú uralmat. És mi jöhet még ezután? A régi rajongók Joker szélességű mosolya, akiknek imái, ha nem is teljes mértékben, de albumot meghatározóan találtak meghallgatásra, mi meg elcsodálkozhatunk azon, hogyan tévedt Karlsson mester a "Meneteljünk megint"-ben thrash-riff földre.

Jómagam, mint az epikusabb PF feltétlen híve – és az ellenség írópennával felfegyverzett megtestesülése – mindezek ellenére is elégedett vagyok, mert a kapott panelek ezúttal nem lettek olyan sarkosak és szögletesek, mint amitől annyira ódzkodtam, sőt. Pedig esküszöm, nagyapám nem is segített nekik!

Garael