Kiadó:
Earache Records

Honlap:
www.savagemessiah.tumblr.com

Tetszett a borító, azért hallgattam bele. Meg amúgy is bírom a jó thrash-t. Ráadásul a banda neve is ismerősen csengett. Azóta megnéztem az Encyclopaedia Metallumon, ők az egyetlen Savage Messiah. Hihetetlen, nem? Olyan evidensnek tűnik ez a szóösszetétel, eddig mégsem dobta ki a véletlen-generátor. A klisé ezúttal tehát működött, talán a Savage Grace kapirgált a kisagyam egy rejtett zugában, valahol ott leghátul. A lényeg: a brit négyesfogat – amely harmadszor indult harcba ezzel a koronggal - jött, látott és ha a háborút nem is, de egy csatát azért biztosan megnyert nálam.

Ha az Opeth jelenkori sikerét részben az magyarázza, hogy a tinikorból kinövő black/death metalosnak így nem kell titokban hallgatnia a hard rockot, mert amíg egy Deep Purple-ért épp úgy lepuhapöcsűznék a haverok, ahogy mi szoktuk CsiGabiGát, addig Akerfeldt csapatát szeretni természetesen nem ciki; akkor ez a zenekar itt, mondhatni, Garael Opeth-e. Tudni illik, meglehetősen póveresen nyomják a szögelőst, így végre kedves kollégánk is – aki szeret mindenféle műfajban otthonosan mozogni – elmondhatja majd, hogy végig bírt hallgatni egy thrash metal produkciót. (Ebben az eszmefuttatásban az a legszebb, hogy az idézett elmélet az Opeth-ről éppen Garael fejéből pattant ki.)

A zenekar motorja Dave Silver, aki a mellett, hogy frankón gitározik, a stílusban elvárt, megszokott sztenderdeket énekesként is túlszárnyalja. A srác, Sebastian Bach-szerűen, hol rekesztve, hol tisztán süvölti végig a korongot, telepakolva azt olyan melódiákkal, melyek, valljuk be, a Bay Area térségben nemigen dívnak. Adott tehát a lehetőség a zúg-dallampárti thrasherek számára, hogy rejtett vágyaikat ezzel az albummal kiéljék. Szimpatikus az is, hogy a teljes anyagot hivatalosan is letölthetővé tették a kiadó oldalán, ingyen és bérmentve – ez egy nem saját kiadású CD esetén még meglehetősen ritka.

Zeneileg amúgy túl nagy megfejtések itt nincsenek. Ezekkel a riffekkel ezerszer találkoztunk már. A gitárszólók tisztességesen ki vannak dolgozva ugyan, van elejük, meg végük, sőt, még közepük is, de azért egyik bárd sem egy Steve Vai. Mondom ezt annak ellenére, hogy nekem kifejezetten tetszik az a régisulis gitárpárbajozás, amit elővezetnek. Az énekdallamok sem számítanak kuriózumnak a szűken vett műfaji határokon kívül, az egész mégis összeáll egy nem kiemelkedő, de felettébb kellemes lemezzé. Átlagosan kellemes, kellemesen átlagos? Ha nem lenne igaz, akkor is azt mondanám: ez a zene épp olyan, mint a csapat névválasztása - mindkét összetevő (thrash ill. heavy/power metal) meglehetősen sablonos, a kombináció a maga módján mégis működik. Már csak azért is, mert így tudnék visszakanyarodni a kiindulóponthoz. Egyedül a hangzásba lehet belekötni, szerintem kicsit nyers lett, de ha bírod a természetes, élő soundot, akkor ez sem fog különösebben zavarni, mert koncerten is kb. így dörrenhetnek meg. Tessék, töltsétek!

Kotta