Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.arachnes.it

Caruso névvel szerepet vállalni a zenei életben kettős kockázat, hiszen míg akár a legtufább rockernek is ismerős lehet a név – és az a bizonyos motoszka elég ahhoz, hogy felkeltse a kíváncsiságot is, megadva az első lépést a valódi ismertséghez -, addig a kifinomultabbja gúnyosan legyinthet, ha megtudja, hogy rockzenéről van szó. Ej, pedig aki kicsit is ismeri a világhírű tenor életét, az bizony fogat szívva is beismerheti, hogy Caruso volt az első komolyzenei rocksztár, aki ráadásul nem volt rest – jóval Dio előtt – az újságíróknak bemutatni az ördögvillát…

Az Arachnes alapítói – ezzel is erősítve az analógiát – a Caruso testvérpár, akik már több mint egy évtizede próbálnak kitörni a megbecsült, de mégiscsak másodvonalas pozícióból. Az, hogy eddig nem sikerült nekik, talán csak a szerencse – illetve a szerencsétlenség műve – hiszen elméletileg minden megvan ahhoz, hogy névrokonukhoz fűződő imádatból felcsípjenek egy kicsit. Az énekes-billentyűs Enzo fiatal LaBrie-re hajazó hangja ugyan első hallásra a Dream Theater-ihlet érzését erősíti, de a talján csapat jóval "európaibb" az álomszínház társulatánál, még akkor is, ha hatásaik között kétségtelenül ott szerepelnek a királyok. A fő szervező elem ugyanis inkább a neoklasszikus virga és a Deep Purple-i billentyűs "impro", megerősödve az olasz dallamérzék szirupos édességével és azzal a csipetnyi őrültséggel, ami progresszív-birodalomban egyáltalán nem hátrány, sőt. Emlékezzünk csak a megelőző album "Blues Variation" c. tételére, amiben a bősz arpeggiozásból olyan bátorsággal ugrottak a delta blues párakkordos Hammond bűvölésébe, mint az egyszeri EU-s bankár a Jobbik tüntetésébe – nos, a néha meghökkentő attitűd szerencsére most sem hagyta cserben az olasz veteránokat, a "Running In An Old Town"-ban például egy klasszikus, disszonáns doom riffel tisztelegnek a "hagyományűzés" előtt.

Hiába, azért hangjegyek messzeségéből érződik, hogy a csapatnak kisujjában van a slágerteremtés, ami ugye nemzeti örökség, ráadásul akik olyan deja vu-vel tudják megidézni az elfeledett, pedig többre hivatott Balance Of Powert, mint ahogy a "Take Your Life"-ban, minden bizonnyal megérdemelnének kicsit több figyelmet. Persze azért hiba is akad: a hangzás nem éppen a mai bikabőgető színvonalon dübörög a gyomorban, a dob csattog, és a gitárokra is ráférne egy kis body building, nem beszélve a billentyű műanyag szimfonikát teremtő hangzásáról, de mint megveszekedett dallampárti, hajlamos vagyok a hiányosságok felett elsiklani. S hogy néha több csapat neve is beugrik a hallgatás során? Nem gond, Zeneországban úgysem divatos hivatkozásokat feltüntetni a szellemi termékekben, úgyhogy jótékony szemlesütéssel nézzük hát el ezt az olaszoknak is…

Garael