Telefonhívást kaptam a minap. Borsodi Laci keresett meg egy közös ismerősön keresztül. Én ismertem őt, emlékeztem jellegzetes, kredenczöld telecasterjére, hiszen láttam már Békéscsabán és Gyulán is játszani, tudtam, hogy tehetséges bluesgitáros és énekes. Neki természetesen ismeretlen voltam, csupán segítséget szeretett volna kérni most megjelent lemezük népszerűsítéséhez.  Ez ismételten az a pont, ahol nincs helye az óvatos fogalmazásnak és jogos a kifakadás: megette a fene a rohadt értékvesztett világunkat, ahol egy ilyen zenei kinccsel kell házalni, ahol már a mi szaros alulolvasott blogunk is mentsvár, ha a zenész szeretne eljutni potenciális hallgatóihoz.

Tudom, hogy engem is minősít, de most, hogy hallgatom a lemezt és írom a kritikát, be van kapcsolva a kereskedelmi (háttér)televízió, megy a Fókusz és ahelyett, hogy Laci nyilatkozna benne új lemezéről és arról a hősies áldozatvállalásról és munkáról, amely ilyen gyümölcsöt teremhet a Viharsarokban, sokadjára látjuk Szecsődi Karcsi "előadóművész urat" a számára kényelmetlenné vált férfi identitás okozta traumákról picsogni. Akadjon meg torkán az áhított bráner neki is, meg szimbolikusan az egész velejéig rohadt médiának!

Kifakadásom oka egyértelmű: Borsodi Laci és a Borsodi Blue minden szempontból világszínvonalú lemezével kilincsel, és félek, hogy minden segítségünk ellenére sem fog eljutni azokhoz, akik megérdemelnék, esetleg anyagi áldozatot is hoznának a beszerzéséért.

Olyan pazarul hangszerelt a lemezanyag, olyan harmóniagazdag szerzeményekkel, hogy álmomban sem gondoltam volna. Nem azért, mert nem tartottam nagyon is tehetségesnek Lacit, de a MAW messze túlmutat azokon az egyszerű standard blues alapokon, amelyekben volt szerencsém hallani őt egyébként nagyszerűen gitározni és énekelni.

Az alapvetően blues, de jazz és helyenként finom soul hatásokkal is átszőtt szerzemények leginkább Sting, minden apró zenei részletre kiterjedő és gondosan odafigyelő, ízig-vérig muzikális világát juttatták eszembe. A Las Vegas, végállomás (Leaving Las Vegas - Nicolas Cage) mozi hajnali, szomorkás, magányos hangulata ugrott be legtöbbször hallgatása közben, noha a zene összességében és Laci hangjának karaktere, tisztasága ellenére azért némileg bluesosabb. Az előzetes várakozásaimmal szemben (talán) kevesebbszer szól a gitár, de ahol igen, ott minden egyes hang a "helyére kerül". Egyébként is bőven kárpótolnak az egyéb hangszeres és hangszerelési bravúrok (gospel kórus, trombita, fretless bass, zongora, stb.)

Nem is tudok kiemelni dalokat, egységesen magas színvonalú a lemez, ami sokszínűségében is hallgattatja magát, és nem mellesleg tisztán és arányosan szól, a dalszövegeket pedig egy fiatal, mára már Amerikában élő blues zenész, Little G. Weevil jegyzi. Nem buliba való muzsika, de ha végre hajnal felé már mindenki eltakarodott és magunkra maradtunk egy pohár borral és gondolatainkkal, nem tudok jelenleg ennél jobb zenei aláfestést elképzelni.

Túrisas