Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.partyzan.eu

Carmen egyenruhába bújt és nagyon dühös! Nem, nem az opera-klasszikus új, az amerikai igényekhez igazított "action" feldolgozásáról van szó, hanem arról a magyar bandáról, kiknek hiányát pár hónappal ezelőtt a Carmen életműmben olyannyira hiányoltam. Igaz, hogy az együttes már 2007 óta létezik, de tudatlanságomat tudjuk be az aszimmetrikus hadviselésből adódó remek álcázásnak, mert hát milyen partizán az, akinek a létezéséről az első (második) csapás előtt már tud az ellen?

Nos, a valamikori kismalac-párti-party arc, Szilágyi "Szizsó" Zsolt ezúttal beengedte az ordast a kuckóba, mert az asztalra letett anyag hatására csak az a dirty rockba belefeledkezett acsarkodó nem rohan farkat felvágva Partyzan koncertre, akinek forró vizet öntöttek a nyakába. Mert igen, ez az új évezred Carmen lemeze, az, amelyiknek a valamikori debüt után kellett volna következni, még akkor is, ha az instrumentumokat kezelők már mások, mint az aranykorszakban – tőlük pedig itt kérek elnézést, ha első hallásra Bizet mester jut eszembe, és nem az álarcát eldobott egykori főgeneralisszimusz, Tito elvtárs.

Persze túl könnyű lenne elintézni a dolgot egy "Ez az a hely II" címkével, mert a csapat zenéjében – és most maradjunk a boldog emlékezetű kilencvenes éveknél – ugyanúgy ott van a Southern Special AC/DC-be inkarnált, magával ragadó déli rockja, mint a Sex Action lendületesebb, groove-osabb korai korszaka, nyakon öntve némi, a Depresszióra emlékeztető mélyrehangolt riffeléssel – mindez természetesen nem működne a jól eltalált (hiába, kiválóak a lőkiképzők a partizánoknál) refrének nélkül, melyek idézve a klasszikusokat, "húznak, mint az örvény". Nos, gondolom mindezekből kikövetkeztethető, hogy nem az agyra, inkább a szívre (és a torokra) ható, szemtől-szembe lefolytatott adok-kapokról van szó, ahol a "feelinget" a motoros száguldás keltette adrenalin szolgáltatja, itt bizony nem a merengő szemlélgetésé a terep. A dalok már második hallásra ütnek, köszönhetően a zsigerből jövő refréneknek, és persze a túlbonyolítást messzire kerülő, néha szinte a punkba hajló attitűdnek, mert mit is lehet mondani az olyan "táncdalokra", mint a "Soha nem jön el"? Hát azt, hogy sláger!

Mindent összevetve, most, hogy Cseresznye meg(g)y a Tankcsapdából, úgy érzem, még nem kell siratni a magyar vigalom-rockot: amíg ilyen partizánok folytatják a harcot a buli hangulatért, nem kell félnünk a harckocsikat megállító fegyverek időszaki amortizálódásától sem. Fel! Támadunk!

Garael