Krossfire: Learning To Fly (2012)
Kiadó:
Pure Steel Records
Honlapok:
www.krossfirebg.com
myspace.com/krossfirebg
Hát, ha nem tartanám valószínűtlennek, akkor azt mondanám, megvan az első olyan külföldi metal zenei album, ahol magyar együttes zenei világa volt az ihlet, ugyanis a bolgár Krossfire produktumát Kiss Zolival a mikrofonnál nyugodtan tarthatnánk a Nemesis – később Age of Nemesis – korai, de már az Abraxas utáni alkotói állomásának. Most az élesebb logikájú olvasók persze joggal támadhatnak nekem, hogy na persze, az említett hazai csapat sem amúgy Pallasz Athéné módjára, már születésekor teljes harckészültségben tette le védjegyét a hazai zenei asztalra, hanem lassan, olyan külföldi mintákból építkezve rakosgatta össze saját muzikális produktumát, amelyek valószínűleg – és persze ez is egy szerencsés konstellációja a csillagoknak – a bolgár csapatra is hatottak. Dream Theater, Iron Maiden, Kamelot, a korai Fates Warning – megfejelve mindezt azzal az énekessel, aki valószínűleg a bolgár klóntudomány vizsgafeladataként harsogja a világba a jeles eredményt, azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom a kilencvenes évek közepén virágzó progresszív metál-suli jellemzőit – mi fél szavakból is megértjük egymást, ugye? Igen kérem, az akcentust leszámítva az Olaf Hayer és Bruce Dickinson-féle genetikai mixtúra csodálatos aránya jött létre a varázsműhelyben, s ha nem tudnám, hogy honnan származnak a fiúk, a dallamvilágot hallva kapásból egy, a slágergyártást genetikai örökségként magában hordozó olasz csapatra gondolnék.
Mert igen, kérem, itt bizony egymást követik a powerbe oltott, galoppozós ritmusokba kalapált, bő billentyűs támogatásba torkolló old-school progresszív metál slágerek – sőt, a "Learning To Fly" indulós, himnikus tételét egy Helloweenbe oltott rafinált Manowar is előadhatná –, és aki nem tartja antagonisztikus ellentétnek a dallamos, közérthető és a progresszív jelzőket, az minden bizonnyal jól szórakozhat az ismerős, de élvezetes megoldásokon, melyekben nem arcba mászóan, de ott vannak a nagy elődök instrumentális hatásai. No persze az éneket leszámítva nem azon a színvonalon, mellyel a példaképek etalont teremtettek, ám bőven az élvezhetőség alsó határait meghaladva, és ha a hangzás nincs is olyan acélos, amit a néha szaggató, néha csavarosabb riffek megkívánnának, a dalok annyi eredményfokozó doppingot tartalmaznak, mint a szocialista éra bolgár sportolóinak vizelete egy-egy olimpiai érem után.
Ha maliciózus lennék – visszakanyarodva a kezdő, ihletkölcsönös gondolatomhoz –, most azt mondanám, visszaadtuk azt a törzsanyagot a bolgároknak, melyet a kilencvenes években kaptunk, de ne tagadjuk a hivatkozás tényét, azok bizony ott vannak a hangjegyekben, fennen hirdetve az internacionalista szellemi közösség örökségét.
Garael