Kiadó:
Regain Records

Honlapok:
www.mustasch.net
myspace.com/mustasch

Azt tudjuk ugyebár, hogy némi southern ízt keverni tökös, dögös riffekkel nem egy rossz recept Redneckföldön - lásd Pantera, Mastodon, de ennek a trükknek a segítségével mentette át magát a Metallica is az új évezredbe. Ezzel azért is hozakodtam elő, mert a Load korszakos 'talicska találkozik a post-Sabbath stoner vonallal elég jó közelítés a svéd sludge brigád zenéjének jellemzésére, arról nem is beszélve, hogy Ralf Gyllenhammar énekes, gitáros szemérmetlenül levette még Hetfield stílusát is.

Ha jól emlékszem, 2007 óta követem a pályafutásukat, mert néhány éve felkapta őket a magyar rocksajtó is, de mindkét általam ismert sorlemezükről nagyjából azt gondoltam eddig, hogy olyan semmilyenek. Érezni lehetett bennük valamiféle egyéniséget, de az összhatás valahogy mégsem taglózott le. Mondjuk őket ez a legkevésbé sem zavarta, mivel amolyan skandináv Tankcsapdaként hazai pályán full sikeresek már jó ideje, köszönték szépen, ők elvannak, mint Marci Hevesen.

Valamiféle kiadói nyomás csak lehet rajtuk a nemzetközi ismertség növelésére, mert tavaly már a harmadik válogatásalbumukkal jelentkeztek. Az alapból rettentően izzadtságszagú kísérlet az újra felvett számokkal nekik bejött, mert sokan ezzel a dalcsokorral figyeltek fel a retro hangzású, über-laza csapatra – valóban, öt nagylemezből és számtalan EP-ből már nem annyira nehéz összeválogatni egy ütős szettet, bár szerintem még ez sem volt az igazi. A csuklógyakorlat mindenesetre elérte a célját, a tengerentúlra is eljutott végre ennek az ízig-vérig amcsi fílinget árasztó muzsikának a híre.

Az euro-cowboyok számára tehát nagy volt a tét, valószínűleg a komolyabb nemzetközi siker, a befutás kapuja előtt ácsorognak éppen a kissé dohos előszobában, ők pedig nem bíztak semmit a véletlenre! Összelopkodtak mindenfélét, ami odaát menő, szinte nincs olyan szám az amúgy pofátlanul rövid lemezen, amiben ne lehetne felismerni egy az egyben valamelyik jól ismert banda riffjeit, amiket ráadásul szemérmetlenül spékelnek meg – amolyan modern kori Kissként – a legbugyutább énekdallamokkal.

Haragudni mégsem lehet rájuk, mert az összkép mégis – végre – teljesen meggyőző. Mindegyik nóta egy-egy kortárs rocksláger, a soundjukból csak úgy süt a csöves erősítők és vintage hangszerek használata, a szövegeik relatíve viccesek és tényleg úgy tudják nyomni az AC/DC riffeket, mintha éppen a Metallica jammelne Mustaine-nel kiegészülve. Az se túlzottan zavaró, hogy mindezt a C.O.C. és a The Cult már eljátszotta egyszer, és hogy Glenn Danzig valószínűleg frankón bepereli majd őket, mert ezek a bandák már rég nem tudnak "Mother", "Clean My Wounds" és "Fire Woman" szintű slágereket gyártani. A Mustasch pedig most tudott. (Ha már a Danzignél tartunk, felhívnám ifjabb olvasóink figyelmét arra, hogy az Elvis-metal koncepciót nem a Volbeat agyalta ki ám!)

Szóval jó érzékkel célozták meg azt a réteget, amit például a QOTSA is, azokat, akik némi ál-intellektuális mázzal bevonva próbálnak megmártózni az egyetemi, főiskolás lét mocsarában. Értsd: a buli-pia-dugás "szentháromságát" hirdetni nem David Guettát hívják meg főpapnak, hanem egy fokkal értelmesebb háttérzenét keresnek a szertartások celebrálásához. Bizony, ők most új üdvöskét avathatnak! Más szóval: a recept ismét működött, a svéd tehenészfiúk tuti sikkere vannak ítélve ezúttal. Úgyhogy jó szórakozást nektek is a "na ki játssza ezt eredetileg" játékhoz!

Kotta