Kiadó:
Avenue Of Allies

Honlapok:
www.paradiseinc.net
myspace.com/paradiseincband

Ezen az oldalon már többször is szó esett a brazil metálélet példamutató egyenességéről, ahol bizony nem kell félni a nyíltszíni adok-kapokhoz szokott power vagy shred vitézeknek attól, hogy olyan alattomos és mindenre képes árulók fogják hátukba döfni a hangjegyet, akiknek csak két dolog hiányzik a művészi kiteljesedéshez: a zenei tudás és néha maga zene is. Ez utóbbit az említett amatőrök prezentálásban néhány nem annyira kifinomult helyen egyszerűen szarnak, a kifinomultabbaknál meg ügyes bűvésztrükknek nevezik, sőt, Sznobébiában képesek még értéket is tulajdonítani neki, de hát ez maradjon csak az ő bajuk. Az, hogy az említett országban, ha feldobunk egy követ, minimum egy OKJ 5.5, maximum pedig a zeneelmélet doktora (DLA) címmel rendelkező zenészre esik, természetesen H. Sanyi barátom áldásos tevékenységének köszönhető. Mi is bizonyíthatná ezt jobban, mint az, hogy egy ennyire távoli országban a metálzenei élet két fő mozgatórugója is magyar: Matos András és a rajongói szubkultúrát meghatározó Tribuzy – a művész az "y" elől jól felismerhetően hagyta el az „a” hangot – aki mint tudjuk, eredetileg magyar cimbalom-művész volt, és akinek túl sok volt a húr a népi hangszeren, ezért egy egyszerűbb instrumentumra váltott…

Nos, itt van hát az újabb brazil csoda, aminek hallatán az egyszeri Jaded Heart, Evidence One, Pink Cream 69 hallgatónál azonnal beindulhat a nyáltermelődés, főleg, ha van egy kevés ismerete a brazil zenei (ön)képzés színvonaláról. Persze a csalafintább olvasók most joggal kiálthatnak árulást, hiszen a felsorolt ihlet-csapatok hazájában legfeljebb alkalmazzák és nem teremtik a brazil gépsort. Igen, kérem, az eredmény a német hard rock legszebb hagyományait ápolja dicséretes szorgalommal, melyhez természetesen hozzájárul az is, hogy az énekes nem egy, az ültetvények mélyéről származó ismeretlen csodacsalogány, hanem a múlt év talán legtöbbet foglalkoztatott session dalnoka, Carsten "Lizard" Schulz. Nos, a gyík elnevezés, jól tudjuk, ebben a világban Morrison óta elismerésnek számít, amire a német hangakrobata teljes mértékben rászolgál – abban azonban biztos vagyok, hogy neki nem a farka nőtt újból és újból, hanem H. Sanyi módjára a hangszálai, genetikai ráspolyt és végtelenbe futó hanglétrát mutálódva hősünk torkában. Igen, ha lenne egy kis igazság a Földön, Schulz nevét a legnagyobb Deep Purple, Rainbow, Whitesnake dalnokokkal kellene együtt emlegetni, amit a brazilok hálából konkrétan meg is tesznek, hiszen a "Not In Paradise" c. számban maga a skót szivárványfestő, Doogie White ruccan át a Felföldről, hogy duettet daloljon a német atyafival.

A dalok pedig "sütik", mert igaz, hogy inkább az AOR oldaláról közelítenek a hard rock felé – ami csak az én ízlésemben dehonesztáló, egyébként meg hülyeség –, de a dallamok és a vokális teljesítmény mégis olyan feszességet kölcsönöznek a Time-daraboknak, hogy egy pillanatig sem jut eszembe elővenni a zsebkendőt. Nemhiába emlegetik a fiúk kedvencükként a Savatage-t – a "No More Mistakes" kezdő zongorahangjai a "Streets" metálopera (Tonight He Grins Again) törzsanyagából valók –, a keményebb kötésűek klubja megengedett anabolikumként hatott a brazilokra.

Az instrumentális szekció kellő alázattal játszik alá a főszerepben lubickoló Schulznak, sőt, én néha egy-két kiállós virgát is elbírtam volna, csak azért, hogy megmutassák, mi fán terem a magyar, izé, brazil virtus, de a nálam kifinomultabb hallásúak minden bizonnyal jobban megítélhetik a háttérben munkálkodó zenészek rejtett bravúrjait. Mindent összevetve, akinek a House Of Lords, és a The Magnificent bejött tavaly, az szenteljen egy kis time-ot a Time-ra, és akkor 45 percre a Paradicsomban találhatja magát.

Garael