Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.vengeanceonline.nl
myspace.com/vengeancebackinthering

 

Vengeance vagy nem Vengeance, az itt a kérdés! Az új Vengeance lemez inkább az énekes, Leon Goewie szólólemeze, a zenekarból senki más nem maradt. Jan Somers, aki "Arabia" óta követte őt, tavaly sajnos egy másik bandába, a Heart Attack nevűbe távozott. A többiek pedig lassacskán elpárologtak Goewie mellől, kivéve Michael Voss producert, aki a bombasztikus visszatérő albumot, a "Back In The Ring"-et felügyelte, majd a hasonló jó színvonalú "Soul Collector"-t is szárnyai alá vette.

 

A "Back In The Ring" vendégmunkásai (Wolf Hoffmann, Arjen Lucassen) kellőképpen ráirányították a figyelmet a banda újrakezdésére, így Voss most is ezt a bevált receptet kapta elő a fiókjából. Először is  rádumálta Chris Glent (The Sensational Alex Harvey Band, MSG, basszusgitár) és Chris Slade-et (AC/DC, Asia, The Firm, dob), hogy ha már amúgy is együtt szoktak zenélgetni Leon Goewie-val (Chris Slade AC/DC tribute bandájában, a Steel Circle-ben), csatlakozzanak a felvételekhez. Ők aztán magukkal hozták zenésztársukat, Kerri Kelli gitárost (Alice Cooper, L.A. Guns) is, aki a negyedik tag volt a fent említett cover bandában. Így lett egy "side project"-ből anyazenekar egy tollvonással! Nem semmi!

 

A zenét zömében Michael Voss írta. Szóval, van már a Mad Max mellett Mad Axeman (Michael Schenker beceneve), Mad Wolf (Wolfpakk) és most már Mad Vengeance is. Ezt lehet szeretni vagy nem, én speciel csípem Voss stílusát, még ha nyúlkál is jobbra-balra egy-egy témáért. Ha valakit ez zavar, hallgasson mást! A legtöbbször jól sikerül összerakni a dalokat az innen-onnan lopott ötletekből, szóval én szívesen tettem a lejátszómba. A gitár dögösen szól, a riffek most is az AC/DC-t idézik (mi mást várhat az ember egy villanyszerelő brigádtól, akarom mondani, egyenáram-váltóáramot feldolgozó csapattól), az énekdallamok könnyen megjegyezhetőek, slágeresek. A gitárszólók ugyan lehetnének erősebbek is, de ez a zene így is élvezhető.

 

Nagyon ütős a nyitó "Me And You", vagy a harmadik nóta, a "Barbeque", amelyben egyébként a "Reptile's Kiss" (Wolfpakk) lüktetését hallom viszont (Voss már magától is lop? Vagy már ott sem volt saját? Lehet a Tigris Szeméből pattant ki az ötlet?), a dallamszólót viszont az Accept "Bound To Fail"-jéből vette kölcsön, az biztos. A "Shock Me Now" nótánál jöttem rá, hogy Björn Lodin hangszálainak ikertestvéreit Leon Goewie-ba ültették. Megtévesztő a hasonlóság! Szóval, akár a HARD új lemeze is lehetne, ha azon Voss írná a zenét.

 

A "Five Knuckle Shuffle" azonban inkább Mad Max-es, mint Hard-os, vagy akár Vengeance-es. Ezt erősíti még a Voss által énekelt háttér vokál is, ami itt sokkal jobban feltűnik, mint a többi nótában. A "Whole Lotta Metal" címéről ugyan a "Whole Lotta Rosie" jutott eszembe, a zenéről inkább a "Let There be Rock", de hát a stílus valahol ugyanott mozog. A szólóban nagyon jó a torzító nélküli, amolyan "jazz gitáros" rész. Viszont a végén a "Child In Time"-os éneket elhagyhatták volna. Voss néha túlzásokba esik.

 

A két ballada ("Promise Me" és "Missing") nem sikerült túl jól, a lemez mélypontjai. Írt már Voss zseniális balladákat (gondolok itt a Scorpionst megszégyenítő "Bad Day In Heaven"-re), de itt most úgy érzem, nem jött az ihlet, görcsös erőlködés lett belőle, hiába búgott a mélyeknél Gary Bardenesen Goewie hangja. A két felejthető ballada között azonban ott a lemez csúcspontja, a címadó kakukktojás, a "Crystal Eye", mely lassan indul, mintha a HBB "Középeurópai hobo blues" dallamát hallanám viszont (Viharban születtem, jó időre várok...). Aztán erős váltás, és máris Black Sabbath-osan zakatol a zene (úgy is fogalmazhatnék, hogy ezt már "Anno Mundi" 1990-ben megírta Iommi), később a refrén meg a Rhapsody (Of Fire) balladáit idézi. Ki követte el ezt a katyvaszt? Hát a volt gitáros Arjen Lucassen és Tony Martin! Naná, hogy Black Sabbath-os - hogy szabatosan fogalmazzak. És már itt meg kell jegyeznem, mielőtt hullna az átok a fejemre a "katyvasz" miatt, hogy számomra ez a lemez legjobb nótája. Mint a Wolfpakknál a záró tétel, a "Wolfony". Azt érzi az ember, hogy erre érdemes volt várni! Pedig kétszeresen is kilóg a sorból ez a nóta: nemcsak a szerzőpáros más, de stílusában is jelentősen eltér a többitől. Hogy ez baj vagy nem, mindenki döntse el maga! Én úgy érzem, szegényebb lett volna nélküle az album. Hallható még a lemezen zárótételként egy Jan Somers szóló is, amúgy búcsúzóul a gitárostól.

 

Összességében remek zenét sikerült összehozni, akinek nem tetszik Voss stílusa, vagy az "Arabia" hangulatát sírja vissza, az ne kísérletezzen vele, de akinek bejött az előző két album, a "Back In The Ring" és a "Soul Collector", az bátran vágjon bele, mert ugyanazon az "áram sújtotta" területen járnak, ha változott is a társaság összetétele.

 

CsiGabiGa