Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.rage-on.de
myspace.com/rage

Nomen est omen, dühös vagyok a Rage-re. Ennek két oka van. Az első, hogy mikor csutkára tekert hangerővel beraktam a vadonatúj album első számát, nejem – aki jó feleséghez mérten ugyan kénytelen lett megszeretni a heavy metalt mellettem, de még mindig képtelen megkülönböztetni a Gamma Ray-t és a Helloween-t egymástól, ami szakmailag ugye megbocsáthatatlan –, lelkendezve kiáltotta a konyhából: jaj de jó, ezt ismerem. Ismétlem, első lejátszáskor. Még hogy ő ismeri! Ezt a pimaszságot! Már éppen a szakmai felsőbbrendűség tudatával akartam letorkollni, és legalább 666 imára küldeni a sarokba, mikor rájöttem, igaza van. Ezt bizony már hallottam én is. Ráadásul nem is egyszer. Igaz, hogy egy kicsit más dallammal és riffel, de ugyanezzel a dalszerkesztési metódussal. Hmmm. Oké, ezen még át is ugrottam volna, jól tudjátok, hogy nem akadok fenn azon, ha egy banda a maga jól kidolgozott, sajátos világában alkot, melyben úgy rakosgatja egymásra az önalkotta paneleket, mint vasorrú bába a mézeskalácsot a Jancsi és Juliska építőipari vállalatnál. Azon viszont már a jóindulat és a hagyományőrzési tisztelet sem segített túljutni, hogy a hangzás alig üti meg a közepes demo színvonalát, mintha a lejátszót "uszoda", vagy "pince" effektre állítottam volna, ami által kissé visszhangozva, tompa masszaként próbálnak a hangok valamivé összeállni – ez a valami azonban igen messze van a minőség és élvezhetőség nevezetű testvérpártól.

A dalokat hallgatva azonban úgy látszik, nem csak én voltam dühös, hanem Peavy mester is, aki a nagy pipában elpöfékelte a dallamokat, melyek úgy szálltak el a legutóbbi album óta, mint füst a levegőben. Értem én a koncepciót, hogy legyünk kemények, no de kérem, attól még, hogy az énekes úgy rekeszt, hörög és acsarkodik, hogy abba sokszor dallamok helyett csak a dara jut, még nem leszek boldog, főleg úgy, hogy még a darás tésztát sem szeretem. Ez pedig baj, főleg egy olyan banda esetében, ahol a színvonalat két komponens határozza meg: a gitárjáték és a dallamok. Nos, ebből a második kilőve. Jó, ez így költői túlzás, de határozottan úgy érzem, a főnök-énekes jelenleg nem a kreatív korszakát éli – talán éppen ezért annyira dühös. Emellett a dalok szinte végig ugyanabban a tempóban dübörögnek át a hallgatón, jó hosszúra nyúlva, és hát jól tudjuk, hogy a 10. folyamatos, kitartott menet általában már szexből sem tud igazán jó lenni, főleg, ha a csúcspontok előre kiszámíthatóan torkollnak sikolyba. Az bizony ekkorra már sérti a fülünket.

Smolski persze menti, ami menthető, a gitárfanatikusok ezúttal is jegyet válthatnak Fehéroroszországba, hogy megtalálják a csodapirulát, amitől nekik is nő még három-négy láthatatlan ujjuk, de ezúttal még a fenomén is mintha inkább a darabolásra helyezte volna a hangsúlyt. Több a súlyozott ütemezés, és kevesebb a Paganinis gitárvirga, bár ha a húrakrobatikát olyan alapvetően egyszerű, de groove-os riff-varázs váltja fel, mint amilyennel a lemez számomra legerősebb momentumában, a "Psycho Terror"-ban találkozhatunk, nem fogok sírógörcsöt kapni – jóllehet az említett szerzemény sem szűkölködik a megfelelő instrumentális formagyakorlatban.

Lehet, hogy egy egészségesebb hangzással és egy kicsit több tempó játékkal meg tudnám bocsátani a dallamok gyengélkedését – itt bizony nincs "Empty Hollow" szintű sláger -, de így ki kell jelentenem, hogy egyértelmű csalódás az új Rage alkotás, még akkor is, ha a végtermék színvonaláért egy komplett zenész generáció adna éveket az életéből. Peavy nem tud megfelelő ívet adni a védjegyszerű refréneknek, melyek "germánosan kockásan" próbálnak a műhelyből kigördülni, de hát jól tudjuk, hogy az éles vonalak és szögek nem emelik a gurulási együtthatót. A Rage ezúttal még 21-re is megpróbált lapot húzni, ami általában nem hozza meg a győzelmet, még szerencsével sem. Hát még ennyi dühvel.

Garael