Kiadó:
Metal Mind Productions

Honlap:
www.doogiewhite.com/la-paz.htm

Jóllehet, nem dugiban szeretem Doogie White-ot, de nem vagyok annyira elkötelezett lexikon agyú hívő, hogy egyből rávágjam a La Paz neve hallatán, hogy hé, hát ez volt hősünk második csapata, még a mainstream hírnév előtt: bevallom, én valami spanyol anyanyelvű dél-amerikai bandára gondoltam, ahová Doogie skót szívességgel ugrott be, erősítvén a rock internacionalista jellegét. Tequila, kaktuszok, rock n' roll… nos, ebből csak a harmadik jött be, mert a banda echte felföldi, úgyhogy hagyjuk is a fenébe a nemzetköziséget, éljen a jó öreg lokálpatriotizmus!

Ja, és hát milyen is a zene? A hatásokban mindenképpen ott van a brit hard rock lenyomata, de nem olyan súlyosan, mint ahogy azt a Deep Purple, vagy a még az amerikanizálódott Rainbow gyömöszkölte le a világ torkán, és jóllehet, néhány dal felett ott lebeg Gary Moore szelleme is, a dalokat leginkább az AC/DC rock n' roll, és az AOR hullám könnyedebb, stadion-jellegű hangvétele jellemzi. No persze ne számítson senki a "sunset strip" party animal feelingjére, én inkább a Slade késői korszakát említeném, mint viszonyítási pontot, melybe aztán szerencsésen keverednek a klasszikus hard rock éra fémesebb és bluesosabb jegyei.

Kellemes hallgatnivaló, szentigaz, de valami mégis hiányzik innen, mégpedig a karakter. A srácok hol ide, hol oda kapnak bele, és bár a végeredményt nem nevezném eklektikusnak, úgy érzem, hogy az általuk megcélzott csoportnak már vagy húsz éve nyoma sincs, ezt a fajta zenét az összetevőket prezentáló hatások legalább egy osztállyal fentebbi bajnokságban játsszák. Oké, hogy a dallamok szinte azonnal belemásznak az ember fülébe, de az olyan AOR téma, mint amit a "What Do You Say"-ben elővezetnek, már a nyolcvanas évek végén is elkoptatottnak tűnhetett, dacára annak, hogy a bevált sémák hatására még most is megjelenik a korszak rock diszkóinak képe, melyben valami hasonló stílusra hitették el egymással a táncolók, hogy ők most igazi rockerek.

S hogy még sincs szívem igazán lehúzni az anyagot, dacára annak, hogy Doogie is nyújtott már jobb teljesítményt – s most finoman fogalmazok – az az, hogy valami mégis átjön a dalokból, amit semmifajta Berklee nem tud megtanítani: mégpedig a zenélés szeretete, az a fajta hangulatteremtés, ami a nyolcvanas évek hurrá optimizmusában olyannyira igazoltnak hatott – kár, hogy azóta felnőttünk, és az optimizmus sem olyan szintű már, mint annak idején. Kár érte, kár értünk.

Garael