Adrenaline Mob: Omertà (2012)

Kiadó:
Capitol Records (USA)
Century Media Records (Európa)

Honlapok:
www.adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Nem mondhatnám, hogy kedvemre valóak a körülmények, melyek elősegítették az Adrenaline Mob létrejöttét. Ehhez kellett a Dream Theater körüli hiszti, ami miatt az Álomszínház sokszor inkább Rémálom Cirkusznak tűnt. Az sem volt szimpatikus, amikor Portnoy azt nyilatkozta, hogy az Adrenaline Mob egy teljesen új kezdetet jelent számára, mint Dave Grohlnak a Nirvana után a Foo Fighters. Mit mondjak? Ez sem volt valami jó omen. Persze egy bandában látni Mike Portnoyt és Russell Allent sokaknak régi ábrándja volt, és - a nyilatkozatok szerint - a két zenész is régóta méregette egymást. Az egész úgy kezdődött, hogy Russell Allen a nem túl emlékezetes "Atomic Soul" (2005) szóló album után újabb anyagon készült dolgozni Mike Orlando gitármágussal (Sonic Stomp) és az ötleteket átküldték a hirtelen munkanélkülivé vált Portnoynak, aki állítólag fél perc után rámondta a közös munkára az igent. Nehéz volt Katát táncba vinni...

Gyorsan toboroztak maguk mellé még két tagot: Paul Di Leo basszert (Nena - igen, nem tévedés, "99 Luftballons" meg minden! -, Fozzy) és Rich Ward gitárost (Stuck Mojo, Fozzy, Walking With Kings), akikkel tavaly meg is jelentettek egy beetető EP-t négy új nótával, és Dio előtti tisztelgésül a "Mob Rules" földolgozásával. Azóta Di Leo és Ward más irányú és teljes embert követelő elfoglaltságaik miatt elnézésüket kérték és a barátság fönntartása mellett továbbálltak. Most a csapat John Moyer basszerrel (Disturbed) indul turnéjára, melynek keretében a hazai közönség örömére június 15-én a PeCsában is adnak egy koncertet.

Az EP megjelenése kapcsán az a vélemény alakult ki bennem, hogy az Adrenaline Mob muzsikája nem túl előremutató, de még csak nem is kifejezetten izgalmas. Valójában még az sem volt azonnal egyértelmű, hogy Portnoy dobolt rajta (pedig ez az Avenged Sevenfold "Nightmare"-jének pl. már első taktusaiból kiderült). Nyilván komoly elvárásaim voltak, aminek nem sikerült megfelelni, és Allen feszt rekesztése sem jött be annyira. Utólag az a véleményem, hogy az EP megjelentetése nem csak jó anyagi húzás volt, de szerencsés taktikai lépés is, mert így volt ideje az olyan maradi rajongóknak akklimatizálódni, mint amilyen én is vagyok. A Jay Ruston által kikevert (Anthrax, Steel Panther) szikár, reszelős hangzást is így sikerült megszokni.

Ennek ellenére most sem gondolom, hogy ez egy kiemelkedő minőségű, lehengerlő album lenne. Továbbra is az a véleményem, hogy ha nem ezek a nagy nevek állnának a projekt mögött, fele annyi figyelmet sem szentelne neki sem a szakma, sem az egyszeri vásárló-zenerajongó. Az "Omertà" nem is tűnik teljesen egységes anyagnak, vannak rajta olyan földbedöngölős, Disturbed, Godsmack-ízű nu-metal és kvázi metalcore ihletettségű dalok, mint az "Undaunted" (video alant) vagy a "Psychosane", de tipikusabb power metal szerzemények is, mint az "Indifferent" vagy a "Believe Me". Ezt tetézik még az "All On The Line" és az "Angel Sky" című klasszikus metál balladák és a számomra teljesen érthetetlen Duran Duran földolgozás (Come Undone) női vokállal megtámogatva (Lizzy Hale, Halestorm).

Érdekes módon - Portnoy és Allen ide vagy oda - számomra az Adrenaline Mob valódi főszereplője a technikailag kifogástalan és elképesztő energiával pengető shredder, Mike Orlando, aki ráadásul egyértelműen a banda fő zeneszerzője. Egy figyelemreméltó és jó reklámnak számító szereposztás mellett sikerült megírnia 5-6 igazán húzós nótát, meg pár tölteléket (pl. Down To The Floor, Freight Train). Ez nem rossz arány. Egyúttal Portnoy is betömte azoknak a kritikusoknak a száját, akik évek óta egyfolytában azon sajnálkoznak, hogy milyen paneles, önismétlő progresszív metált játsszik. Hát tessék, ez itt valami egészen más!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika